A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)
Történettudomány - Tringli István: Adalék a magyar vadászati jog középkori történetéhez
A Herman Ottó Múzeum Évkönyve LII (2013), 213—219. ADALÉK A MAGYAR VADÁSZATI JOG KÖZÉPKORI TÖRTÉNETÉHEZ Tringli István MTA BTK, Történettudományi Intézet, Budapest Absztrakt: A Pest megyei Pécel falunak a 14. században több birtokosa volt. Közülük kettő, Péceli Péter és egy Katalin nevű asszony közösen birtokoltak egy malmot. A malom bevételének háromnegyede Péteré, egynegyede Kataliné volt. A malomcsatorna környékén pesti polgárok hálóval fogtak seregélyeket, amiért Péceli Péternek bérleti díjat fizettek. Katalin kétszer, 1356-ban és 1359-ben pert indított a királyi kúriában Péter ellen, mivel nem adta meg neki a bérleti díj egynegyedét. A perek anyagából kiderül, hogy a madarászati jog azt illette, akinek a földjén a madarakat megfogták. Ezt az elvet vallották a pereskedő felek és a kúria jogászai is. Kulcsszavak: madarászat, seregély, szokásjog A vadászathoz való jog a középkori Magyarországon, éppúgy, mint mindenütt máshol, szorosan összefüggött a föld birtoklásával; az vadászhatott egy adott területen, aki a föld birtokosa volt és akinek a birtokos erre engedélyt adott. Okleveles forrásaink bőséggel bizonyítják ennek a jogelvnek a létét és mindennapi alkalmazását. Álljon itt néhány Zsigmond-kori példa ennek bemutatására. Ha egy birtokos — legyen az nemes, egyházi személy vagy az ő embereik — egy másik, többnyire szomszéd birtokos földjén űzte a vadat, akkor ezt annak a földnek a birtokosa, akién a vadászat történt, a birtokjog megsértésének, károkozásnak, a korabeli bevett szó- használat szerint „hatalmas” cselekedetnek tekintette. Az ilyen panaszok az emlősállatokra (venatio) és a madarakra történő vadászatot (avium captio, aucupatio, avi- %atio) többnyire együtt emlegették.1 Ugyanígy hatalmas cselekedetnek és jogtalanságnak (preiudiáum) tartották azt is, ha a saját birtokán vadászó személytől egy másik birtokos vagy annak emberei az elejtett vadat elvették. Ráadásul ennyivel ritkán érték be, ugyanis a mezei, erdei kártételek esetén követett ősi szokás szerint elkobozták az elkövetés eszközét — például a vadászhálót —, a vad elejtőjét pedig meg is verték, néha egészen súlyosan bántalmazták. A vad elkobzója és a vadászok megverő je ilyenkor ugyanazt a logikát követte, mint a vadász. Szerinte ugyanis épp az ő birtokán történt a vadászat — ez szomszédos erdőkben könnyen meg1 ZSO II. 4446, 4478. III. 1183, 1550. VI. 418. VI. 1715. VII. 1360. eshetett — és jogosan járt el birtoka védelmében.2 A birtokok tartozékai közt csak elvétve említették a madarászatot és a vadászatot. Ezek joga természetszerűleg járt együtt a föld birtoklásával, ezért nem volt arra szükség, hogy külön felsorolják őket. A királyi adománylevelekből rendre hiányzott is említésük. Mindössze néhány, birtokosztályról szóló oklevélben vették számba, minden bizonnyal az osztozkodó felek kifejezett kérésére.3 A birtokos kiváltságképpen megengedhette a földjén élő alattvalóinak, hogy ott vadásszanak és madarásszanak. A /wj^írkiváltságok- ban többször találkozunk e jog átengedésével, miként azzal is, hogy a nagyobb vagy nemesebb vadak vadászatát a birtokos fenntartotta magának.4 Minden elv próbája a gyakorlat. A nehezen elhatárolható birtok, a vadászati technika, a természeti környezet olyan feladat elé állíthatta a bírákat, amelyet nem volt egyszerű megoldani. 1359-ből maradt fenn annak a vadászati, helyesebben madarászati per anyagának egy részlete, amely a szokásosnál mélyebb bepillantást enged a középkori madarászat mindennapjaiba. Az alább ismertetendő események Pest megyében, a Gödöllői-dombság déli peremén, Pécelen történtek. A falu történetét próbálták már a korai Árpád-korba visszavezetni. Talán Aba Sámuel udvarának egyik 2 ZSO III. 1487. IV. 136. VII. 206. IX. 170, 1057. XI. 199. A joggyakorlatra: Tringli 2014. 3 ZSO III. 1071. VI. 1465. XII. 552. 4 ZSO IV. 2319. XI. 1099. Korábbi példák: Perényi 2008, 3, 5. sz.
