A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)
Történettudomány - Dénes György: A középkori Gömör megyei Noak birtok helye és neve, Aggtelek és Jósvafő betelepítése
200 Dénes György nyunk szempontjából legfontosabb pontja az, ahol négy földhányás, négy határjel áll egymás mellett. Négy birtok találkozik itt egymással, e négyes határon: a tornai királyi uradalom, Teresztenye, Kecső és Noak. A Gömör megyei Noak nevét itt említi először oklevél. Teresztenye határa aligha változott azóta; az akkori tornai királyi uradalom itteni határvonala ma a 14. század első felében telepített és fölépült Jó sva fő község határa, és ezek találkozásánál ma nem szomszédos sem Kecső, sem Noak, hanem ott ma Aggtelek határa húzódik. így az 1272. évi akkor négyes határpontot a mai Aggtelek, Jósvafő, Teresztenye hármas határával azonosíthatjuk, amely a 10 000-es térkép szerint a Vörös-tótól mintegy 300 m-nyire keletre, szekérutak kereszteződésében található. Az Agtelek helynév 1346-ban jelenik meg először okleveles anyagunkban Hogteluk (MáLYUSZ—Borsa 1988, 27), majd 1348-ban Ogtelek alakban (Mályusz— Borsa 1988, 28; Dénes 2001, 49-50, 59). Györffy munkáiból megtanultam, ahogy ezt a korábbiakban is említettem, hogy a tatárjárás után megjelenő -telek utótagú helyneveinket többnyire úgy értelmezhetjük, hogy azon a helyen a tatárjárás előtt az előtagban megjelölt névvel település állt, miután a tatárok azt elpusztították, hogy a házak helyén csak a romos, üres telkek maradtak, a nép ezt helyet a korábbi település nevéhez kapcsolt -telek utótaggal jelölte meg. Az adott esetben tehát feltételeztem, hogy ott a tatárjárás előtt egy Og > Ag nevű település állhatott, amelynek helyét a tatárok pusztítása után nevezte el a környék népe Ogtelek > Agtelek-nek, majd miután az 1340-es években a puszta faluhelyet, Ogtelek-zt a birtokos család újra betelepítette, a település újra élő faluvá vált, az új név véglegesük, de 1906 óta hivatalosan Aggtelek alakban. Feltételezésem alapja volt, hogy a mai nevén aggteleki Baradla-barlang, amely már korábban is menedékhelye volt veszély esetén a falu lakosságának, a tatárjárás idejére már tudatosan nehezítve a bejutást, biztonságos menedékhelye lehetett a falu teljes lakosságának, beleértve a földbirtokos családot is. Ezt a Denevér-ági és különösen a Szultán pamlaga feletti teremben talált tatárjárás kori régészeti leletek egyértelműen bizonyítják (Patek 1960; Jakucs 1962; Dénes 2011). Tehát kellett a közelben lennie településnek, amelynek lakói a menedékhelyet kialakították és igénybe vették. Ez feltételezésem szerint Og falu lehetett. Az Og, Ogh > Ag, Ágh, esetleg latinosán Ogus > Agus gyakori személynév volt a középkorban (OKLSZ 1902—1906, 7; Fehértói 1983). Minthogy azonban sem okleveles, sem régészeti adat nem igazolta akkor az általam feltételezett korábbi Og település létét, ezt a gondolatmenetet a magam számára is csak feltételes módban fogalmazhattam meg, és ugyanúgy az események folytatását is, miszerint, amikor a barlangban menedéket találók onnan kilesve észlelték a veszély elmúlását és előjöttek a barlangból, köztük a birtokos család is, tapasztalniuk kellett, hogy falujuk felégetve, romokban hever és ott nincs hová lehajtaniuk a fejüket. Valószínű, hogy a hajléktalanná lett családok többsége a tatárok által talán elkerült, addig jelentéktelen Kecső faluban talált menedéket, amelynek birtokosa a már említett Kacsics nembéli Egreh volt, aki Og falut is birtokolta, sőt talán éppen ez utóbbi falujában, a biztonságot nyújtó barlang közelében lehetett a tatárjárás előtt a rezidenciája is. Og pusztulása után a birtokos család is Kecsőn telepedett le, ott építette fel új udvarházát, rezidenciáját meg templomát is, és magát ezután Kecsőinek (de Kechew) nevezte. Néhány hajléktalanná lett család telepedhetett le az elpusztult falujától délre szomszédos Noak-bn, amely az ugyancsak Kacsics nembéli Trizsiek faluja volt. A lényeg az, hogy az 1272. évi teresztenyei határjárás említett adata — úgy ítéltem — arra utal, hogy az elpusztult Og falu határát a Kecsőiek és Noakiak a tatárjárás után megoszthatták egymás közt. A birtok nagyobb része az elpusztult falu telkével együtt a Kecsőiek, kisebb, délkeleti része pedig, nyilván közös megállapodásuk alapján, a Noakiak kezére került, akik e birtokrészt, mint alább láthatjuk, Noakfő-nek > nevezhették. így tudtam feltételesen magyarázni, értelmezni az 1272. évi teresztenyei határjárásban szereplő négyes határnál, a ma Aggtelekhez tartozó területen Kecső és Noak határjeleinek egymás melletti együttes jelenlétét. A tatárjárás előtti Og falura és sorsára vonatkozó feltevésem helyességét azóta az események igazolták. Erre alább visszatérünk. Az 1272. évi oklevélnek egy fontos adatát még meg kell említenünk. A teresztenyei határjárás midőn egy utat keresztez, megemlíti, hogy az a Jósva-forrás patakához (adfluuium Ilsuafej) vezet. Ez a Jósvafej a későbbi jósvafő helynév első írott említése. Csakhogy itt még nem helységnév volt — a mai Jósvafő község helyén a 13. században még egy kunyhó sem állt —, hanem víznév. A fej vagy fő szavunk pedig, ha víznév utótagjaként szerepel, akkor az előtagban megnevezett vízfolyás felső végét jelöli, tehát ’forrás’ jelentésű (Tesz I. 862; OKLSZ 1902—1906, 225). Az utóbbi másfél évszázadban a Jósva-patak forrásának és felső szakaszának helye és neve körül sajnos kaotikus helyzet alakult ki. Ez az alább vizsgált 1295. évi oklevél határjárásának elemzése kapcsán tisztázható (Dénes 1997).