A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)
Régészet - Szőllősy Csilla: Kora Árpád-kori településnyomok Szentistván határában
134 Szőllösy Csilla felületet lehetett megfigyelni, a másik a fele viszont a szelvényfal alá nyúlt, így nem került kibontásra. Leletanyag és teljes feltárás hiányában mind a keltezése, mind a funkciója kérdéses. HÁZAK PÁRHUZAMAI, ÉRTELMEZÉSI LEHETŐSÉGEK Alaprajztípusok I. (5. ház) Párhuzamok A hazai Árpád-kori településásatások jellemző objektumai az ágasfás, szelemenes, részben vagy egészben földbe mélyített épületek. Az első régészeti említése Csalog József etei ásatása kapcsán történt 1937-ben (Csai.ogovits 1937, 323), de az Árpád-kori kutatás végig a legáltalánosabb típusként határozza meg (Michnai 1981, 225; Takács 1999). A legközelebbi párhuzamok a szomszédos Mező- keresztes-Cethalomról származnak. A 22. és 78. házak K-i és Ny-i oldalán egymással szemben található egy-egy cölöplyuk, sarkukban kőből rakott tüzelő (Simonyi 2001, 368). Építési lehetőségek Az 5. ház esetében az ÉK-i és DNy-i oldalak közepén elhelyezkedő oszlophelyek a két szemközti tetőtartó ágasfa helyét jelzik. A házgödör mélysége az eredeti felszínhez képest kérdéses, az altalajba mindössze 10—20 cm-re mélyed le. Ezért feltehetően rendelkezett valamiféle felmenő fallal, de erre utaló nyomokat nem lehetett megfigyelni. II. II. (3., 6. ház): Párhuzamok A szerkezetre utaló nyomok nélküli alaprajz ritkábban, de egyre nagyobb számban fordul elő a hazai kutatásban — akár a középkort megelőzően is. (Hasonló császárkori épület pl. Tiszaeszlár-Bashalomról [Kova- lovszki 1980, 25], az avar korból pedig többek között Zalavár-Kövecses lelőhelyről [Cs. Sós 1984] ismertek.) Középkorra vonatkozóan elsőként Méri István Tiszalök-Rázomról közölt ilyen alaprajzú épületet (Méri 1952, 58), legnagyobb mennyiségben pedig Esztergom-Szentgyörgymezőn kerültek feltárásra (Lázár 1998, 76). Szerkezetre utaló nyom nélkül tártak fel alaprajzokat Tatabánya-Dózskerten (Vékony 1988, 289), Visegrád-Várkerten (Kovalovszki 1986, összesítő térkép), vagy pl. Szabolcs-Kisfaludon is (Fodor 1976, 378—379). Az épületek a leletanyaguk alapján a 9—10. századtól egészen a 13. századig keltezhetőek. Azészakabbiterületekrőlpl.Felsőzsolca-Várdombról (Simonyi 2003, 115), Mezőkeresztes-Cethalomról (Simonyi 2001, 368) vagy Poroszló-Rábolypusztáról (Szabó 1975, 46—48) kerültek elő hasonló házgödrök. Építési lehetőségek A szerkezetre utaló nyomok hiánya miatt ezekben az esetekben legtöbbször nem rekonstruálhatók egyértelműen az építési lehetőségek. Három szerkezeti megoldás látszik megalapozottnak, habár a felsorolt lelőhelyek esetében csak nagyon kis százalékban foglalkoztak a kérdéssel: 1. A ház gödrén kívül álltak az ágasfák, amiket (már) nem lehet megfigyelni: elképzelhető, hogy a tetőt tartó oszlopok cölöplyukai a gödrön túl kerültek megásásra, és a házgödör sekélysége miatt feltehetően szintén rendelkezett valamiféle felmenő fallal az épület. A fentebbi párhuzamok közül Kovalovszki Júlia feltételezi ezt a fajta ágasfás szerkezetet Tiszaeszláron (Kovalovszki 1980, 25), illetve Simonyi Erika Felsőzsolcán (Simonyi 2003,115). Kána esetében pedig konkrétan megfigyelhetőek voltak a házgödrön túli cölöpnyomok (Terli 2010, 89). 2. Az ágasok közvetlenül a ház padlószintjén álltak, így nem maradhatott nyomuk: Sabján Tibor veremház rekonstrukciós vizsgálatai során foglalkozik olyan házakkal, ahol a házgödrön belül nem tártak fel tetőszerkezetre utaló cölöplyukakat. Elképzelése szerint ezekben az esetekben előfordulhat, hogy a gödröt már utólag, a tetőszerkezet felépítése után ásták ki, ebben az esetben egészen az ágasok aljáig, így azoknak nem is maradhatott nyoma (Sabján 1999,139). Kérdéses, hogy abban az esetben, ha a házgödör csak 20—30 cm mély, elképzelhető-e ugyanez a megoldás, vagy a sekélysége miatt feltételezhető felmenő fal alapvetően más szerkezetet eredményezne. 3. Boronafal: Mivel a házak beásásai meglehetősen sekélyek (20—30 cm), joggal feltételezhetjük, hogy felmenő fallal rendelkeztek. Felmerülhet, hogy azért nem találták tetőtartó oszlopok nyomait, mert a szerkezet a falazatra támaszkodott, mely legkézenfekvőbb esetben fából készülhetett. A boronatechnika hagyományos formája az ún. keresztboronás fal: a fatörzseket nagyjából megmunkálják és a sarkokon túlnyújtva helyezik el őket. Fejlettebbnek tekinthető a csapolt boronafal, ezek már jóval pontosabban szerkesztettek. Nyersanyagként
