A Herman Ottó Múzeum évkönyve 52. (2013)
Gyulai Éva köszöntése
Megint villámlott...! Gyulai Éva köszöntése Ha egy muzeológusnak a munkatársai, tanítványai, tisztelői úgy döntenek, hogy a hatvanadik születésnapjára egy tanulmánykötetet készítenek, akkor a születésnapos kolléga előtt dsztelgő múzeumigazgató nem hazudhatja azt, hogy a hatvan év még csak a kezdet, hogy igazából még nem is történt semmi sem, hogy most jön még csak a java. Ha ezt tenné, kedveskedő szavai csak arról szólnának, nem tudja, kit is köszönt. Még akkor sem, ha tényleg csak most jön majd a java. Bizony, nagyon sok, amiről beszélnünk kellene. Összefoghatnánk négyen-öten, élhetnénk száz évig, és talán születne annyi publikációnk, tudományos dolgozatunk, könyvünk, mint Évának, de kétségeim vannak, hogy át tudnánk-e ölelni annyi témát, mint amennyit ő átölelt, a középkori Miskolc topográfiájától a mértékletes borivás eszményének kutatásán át Árpád-házi Szent Erzsébet kultuszának vizsgálatáig. Ahogy a viharban a hideg- és meleg levegő hirtelen összekeveredik, születnek, vagy inkább pattannak ki belőle a dolgozatok, tanulmányok, ötletek, kiállítások. Publikálj, vagy légy átkozott! — írta Colin Renfrew, oktatva a jövő kutató-nemzedékét. A muzeológusok számára megadatott az a kiváltság, hogy ezer olyan titokhoz hozzáférünk, amelyekhez földi halandó soha nem juthatna hozzá. Legfontosabb dolgunk, elárulni e titkokat. Elárulni, hol voltak a határok 20—30 vagy 200—300 évvel ezelőtt. Gyulai Éva ezt tette, mióta az Avas-hegy lábánál álló múzeumba lépett és reméljük, teszi még sokáig. Ki lenne más, aki elmondhatná, hogy egy határvitánál, birtokpernél milyen értéke volt egy 60 éves ember tapasztalatának, mennyit is ért a szava. Mert ő még tudja (hisz gyerekkorában éppen ott verte el őt a nagyapja, hogy soha ne feledje el), hogy „.. .a miskolci szőlőhegy aljában, in thesaurus vulgo múgeum...” mi is történt harminchat évvel ezelőtt, mi történt azóta, és mit is használtunk ezzel a világnak. A múzeum pályázatot hirdetett akkor — talán azóta sem történt ilyen —, hogy kiválassza, ki is kerüljön a történeti gyűjteménybe, ki kezeli eztán Lévay József aranytollát, vagy éppen a rudabányai gótikus vasajtót. Egy fiatal latin szakos tanár jelentkezett az állásra, akit a bizottság alkalmasnak ítélt a feladat ellátására. Ö volt Gyulai Éva. Harminchat év telt el. Ez alatt az idő alatt fáradhatatlanul kereste és árulta el a titkokat, és példájával buzdított minket is, hogy tegyük ugyanezt. Bármit is találtunk, bármit is vizsgáltunk, ha meghallgatta beszámolónkat, biztosak lehettünk benne, el fogja mondani, hogy ő már látott valahol egy hasonló tárgyat, olvasott az illető még ki nem adott leveleiben valamit, amit mindenképp nézzünk meg, mert tovább viszi a történetünket, vele a múzeum történetét. Az elmúlt néhány évben egyre ritkábban látom Évát. A múzeum mellett vállán viszi az egyetemi oktatást is, így többet tartózkodik az Egyetemen. De nem ezért látom ritkábban Őt. Nem tudom követni; villámgyors cikázása
