A Herman Ottó Múzeum évkönyve 51. (2012)
IRODALOMTÖRTÉNET - BÉKÉSI Gábor: Regős Sándor (1917-2002) költészete
210 Békési Gábor Talán a legnagyobb hatást az általam csak „világteljesség-akarás verseknek" meghatározott költemények teszik: az eddig említett tematikák variálódnak bennük hatalmas érzelmi fokozás kíséretében, egyedivé mégis az teszi őket, hogy a vidéki magyar városban élő költő képzeletben kiszakad szűk világából, és a szavak erejével beszáguldja az emberi világ minden zugát. Gigászi montázst fest nagy mozdulatokkal, egy-egy újabb vonást hanyag eleganciával helyezve el a festményen. Ez a teljesség, élni akarás pedig élesen feszül neki annak a hiányérzetnek, ami hétköznapjaival szürke ködfellegként fojtogat. — Remek, palota kellene! nehéz borok és vig zene szárnyas ajtók és szőnyegek, könyvtár-szobában könyvhegyek kristályüvegek, sok ezüst, illatos cigarettafüst, szobrok festmények ékszerek mindig tisztaság és meleg hintaszék, amely ringva ring minden nap fürdő tiszta ing pecsenyeillat délben és utána hosszú pihenés mindenütt nagy-nagy ablakok melyeken át a nap ragyog. — [...] — Távoli sziget kellene! trópusok azur-kék ege. Pálma és fényes láthatár, szikrázó tollú száz madár. Korallzátonyos mély öböl, melyen a holdfény tündököl és messziről, mint bus zene őserdők sok-hangu nesze. Virág és lepke, mind mesés, habos, dübörgő vizesés, puffogó dobra irt dalok, órjási fényes csillagok. Háncsruha, gyöngyök, szinesek napfény és béke és meleg — [.. .] 3 6 Egy testtel ezer életet élni: heroikus és felemelő gondolat, Regős Sándor világában mégis szkepticizmussal telítődik - olyanná válik, mint maga a század, amit megélt. Nekem nem szabad megpihenni, nem maradhatok sose tétlen. Egy élet kevés, életemmel ezer életem éldegélem: vagyok éhező eszkimó is, akinek nem jut kövér fóka, sarki éjszakák dermedt arcú, mély hóban vánszorgó lakója; vagyok indián, rezervátum dacos fia, megtépett sólyom, nagy ketrecemben, erdőn, réten csillagos éggel takarózom; vagyok néger is gyapjas hajjal, korbács alatt vérzik a hátam, csak a szemem fehére villog, énekem sir az éjszakában; vagyok fekete szemöldökkel sivataglakó Algir mellett, ki asszonyain túladott, mert nem ismer már csak honszerelmet; yerbatero az Amazonnak mocsárgőzös liános partján, meztelen hus a szúnyogoknak, aztán fehér csont bokrok alján; vagyok dokkmunkás Genovában, robot vámpírja gyorsan sziv ki; hajóslegény, akit a nap tüz s visz a hátán a Missisipi; salétrommunkás Chile bércén, favágó hideg Kanadában, gyapotot szedő Egyiptomban, tevehajcsár a Szaharában; vagyok szökött rab, utcaseprő, lázadó matróz és kilobbant öreg bohóc, még utcalány is, szolga, kocsis és hadirokkant; munkanélküli, leigázott, agyonhajszolt, névtelen, senki; mindaz vagyok, aki alul van és még van és még nem veszett ki; soha nem vagyok király, herceg, soha nincs villám, karcsú yachtom, soha nem vagyok milliárdos, rulettet játszó Monte Carlón; 3 6 Az örök elégedetlen, 1953. december 28. In Összegyűjtött versek 1945-1955, 198. vers, HOM IGy. 2006.2.4. mert nekem nem szabad pihenni, gazdagnak lenni, élni tétlen.
