A Herman Ottó Múzeum évkönyve 50. (2011)

KÖZLEMÉNYEK - FEHÉR József: Bodrogközi anekdoták és igaz történetek

518 Fehér József lehettek. Gyanítom, félig az volt, imádságos, áhítatos, a munkában fáradhatatlan, hat gyerekkel megáldott, ezek mellett mégis vidám, jókedvre, derűs életszemléletre teremtve. Karácson estéjén végigkántálta a szomszédokat, nagykendőjében megzörgette az ablakokat, s a görög katolikusok első kántáló énekét, a „Velünk az Istent" mindenütt elénekelte. Az egyik hófúvásos, szeles, jeges, csúszkálós karácsony viliáján is ugyanezt tette, s jön haza. — Józsi! - kiabál már az ajtóból nagyapámnak, verve le a csizmájáról, rázva le a nagykendőjéről a havat. — Azt énekeltem, hogy Velünk az Isten, mégis seggre estem! APÁM RITKÁN SZERETI A DARÁT Apámnak természetes paraszti esze és jó humorérzéke volt. 1926-ban született, 1944 nyarán szinte leventeként azonban még besorozták katonának. Harcokban már nem vett részt, csak a visszavonulásban a kárpátaljai Aknaszlatinától, Körösmezőtől a Felvidéken át egészen Brünnig, ahol szétzilált alakulatával fogságba estek. Marhavagonokban a hírhedt romániai foksányi gyűjtőtáboron át Grúziába jutott, sok szenvedésen átesve másfél év után szabadult, hazakerült 1946 szeptemberében. A szegény világba, a sok szenvedés után, mint egy 19-20 éves fiatalember, állandóan éhes volt. Nagyanyám főzte a darát szinte minden nap a családnak. (Dara: kukoricadara; a kukoricából durvára őrölt-daráit szemcsék, melyet vízzel forráztak vagy főztek, s ha volt mivel, sóval, más fűszerekkel ízesítettek. Az egyik legsoványabb étel, amely azon kívül, hogy meleg volt, nem sok tápanyagot tartalmazott.) Mikor három nap egymás után ez volt, ilyen párbeszéd zajlott nagyanyám és apám között: — Ne úgy főzze mán a darát, édesanyám! — Hát hogy fiam? — Én ritkán szeretem! Nagyanyám másnap ritkábbra (hígabbra) főzte a darát, úgy tette az asztalra. — Édesanyám, én még ritkábban szeretem! Harmadnapra még hígabb lett a dara, még több víz került bele. — Édesanyám! Még ritkábban szeretem! — De fiam! Ettől ritkábban már nem lehet! — Nem úgy édesanyám, nem ilyen ritkán! Háromévente egyszer! DANKÓ IMRE BÁTYÁNK EMLÉKÉRE A magyar muzeológia legendás alakjának, Dankó Imre professzornak kedvencei voltunk Viga Gyuszival. Gyulát inkább okossága, professzionális néprajzi felkészültsége okán értékelte nagyra, míg bennem talán a rokonleiket, a bodrogköziséget szerette, hiszen az 1950-es években a pataki vármúzeum igazgatójaként az én szülőföldemen dolgozott legtöbbet, a tájjal, a vizek járásával, a halászattal, a vásározással, a piacokkal foglalkozván. Az utóbbi 10-15 évben gyakran írt, vagy hívott telefonon. Én nemkülönben, hiszen a tisztelet és szeretet kölcsönös volt. Egyszer okoztam csak hatalmas csalódást neki. Egy beszélgetésünk során kiderült, hogy én nem református, hanem római katolikus vagyok, pedig pataki diák is voltam. Leírhatatlan az a megdöbbenése, hitetlenkedése, amikor majdnem kikelt magából: - Fiam, hogy lehet egy becsületes bodrogközi magyar ember nem református? Híres volt kálvinistaságáról, a „magyar vallásról". Ebben nem tűrt ellentmondást. A megyei múzeumi szervezet „Poétái Gyűjtemény" sorozatában szerkesztettem 2003-ban egy igen szép, küllemében is mutatós, tartalmas könyvecskét, Nikolaus Lenau, „az osztrákok Petőfije" verseiből válogattam. Az egyik legkedvesebb könyvem ez, mert a munka közben jöttem rá, hogy a világirodalom egyik zsenije ő, valósággal beleszerettem. A könyv megjelenése után nem sokkal Debrecenben szerepeltünk a Kazinczy Társasággal, tudtam, hogy Dankó Imre is ott lesz, így