A Herman Ottó Múzeum évkönyve 50. (2011)

KÖZLEMÉNYEK - RÉMIÁS Tibor: In Memóriám Gáspár Mihály (1890-1970)

500 Rémiás Tibor pontja, ahol áhítat lakik: a múzeuma. ... Ebben a múzeumban pezseg valami, ami az egész magyar közéletből hiányzik: teljesen absztrakt emberi értékekért való lelkesedés." (DOBROSSY 1999, 173) A miskolci evangélikus jogakadémia tanára, Zsedényi Béla is gyakran nyújtotta segítő jobbját a múzeum felé. Részese, aktív közreműködője volt az innen kiinduló kulturális életnek. Erről maga így vall 1929-ben: „A Borsod-Miskolci Múzeum nem a történeti emlékek sivár és szomorú temetője, hanem komoly és életdús közművelődési gócpont. (...) egyik legszilárdabb pillére a miskolci kultúrának. " (DOBROSSY 1999, 173) A mindenki által természetesnek tartott, de láthatatlan háttérmunkát nap mint nap a Gáspár család végezte: termek átrendezése, tárlatvezetés, installációk javítása, takarítás, a külső- és belső udvar tisztántartása, olvasók és kutatók kiszolgálása, kézbesítések ellátása, a műtárgyak őrzése, textíliák szellőztetése, mosása, vasalása, keményítése stb. Bodgál Ferenc, a miskolci múzeum néprajzosa szerint „messze környéken nem akadt olyan szakértő, aki a házivászonból készült bő gatyát úgy ráncba tudta volna szedni, mint Gáspár néni". (BODGÁL 1969,79) A mindennapi elfoglaltság mellett szép családot is neveltek, iskoláztattak. 6 gyermekükből az első három szülővárosukban, Mezőkövesden született (Mária 1923-ban, Erzsébet 1925-ben és Mihály 1929-ben), de a többi már Miskolcon (József 1930-ban, Borbála 1937ben és László 1940-ben). Valamennyien a papszeri öreg múzeumi épület szoba-konyhás szolgálati lakásában és annak udvarán cseperedtek fel. Borbálának és Lászlónak maga a múzeumigazgató, Leszih Andor vállalta büszkén a keresztapaságot (7., 8. és 9. kép). Akik a két világháború között a miskolci múzeumban megfordultak, elengedhetetlen volt, hogy velük össze ne fussanak, ne találkozzanak. Gáspár bácsit és Gáspár nénit mindenki ismerte, a szívébe zárta, sőt, segítőkészségük és a munkához való hozzáállásuk miatt mindenki tisztelte is. A matyó házaspár őrizte a matyó hagyományokat, a régi matyó életmód emlékeit. Sok matyó népdal kiváló interpretálói is voltak, amelyeket Seemayer Vilmos felgyújtott és közölt is az Ethnographia hasábjain. Lajos Árpád sokszor kikérte a Gáspár család tanácsát a kövesdi matyó szokások, viseletek, de még a régi társas gyermekjátékok kutatása közben is. Maga Györffy István professzor pedig gyakorta hívta magával Gáspár bácsit néprajzi gyűjtőútjaira, Mezőkövesdre. Meg is örökítette őket matyó népviseletben (10. kép). 1927 szeptemberében újonnan átrendezve megnyílt a miskolci múzeum új állandó kiállítása. Az új kiállítás középpontjában két nagy téma állt: a magyarországi jégkorszakbeli (diluviális) ősember és a mezőkövesdi matyó népművészet. De ezek mellett minden gyűjteményegység legszebb darabjai is a nagyközönség elé kerültek. Leszih Andor megfogalmazásában: „A hangulatos régi folyosók és bolthajtásos helyiségek telve Miskolc és Borsod vármegye régészeti, történeti emlékeivel, néprajzi sajátosságaival, művészetével." (DOBROSSY 1999, 37-42. fotói és VERES 1999, 11-29. kiállítási fotók) Ekkor a múzeum teljes gyűjteménye már meghaladta a 45 ezer darabot is. A Gáspár gyerekek közül Borbála szívesen emlékezik vissza ennek a kiállításnak az 1938. évi felújított változatára. Gyermekként őt leginkább a földszinten látható díszes matyó szoba a felöltöztetett babákkal, az édesapja által mindenkor friss szalmával felszórt, valósághű istálló, benne az illatos szénával megtöltött jászol kötötték le. Az emeleten pedig a Lévay szoba szigorú polgári rendje fogta meg, még 70 év múltán is fel tudta sorolni, hogy a miskolci költő asztalán milyen használati tárgyak voltak kiállítva. Az eredeti Lévay bútorok helyét most is maga előtt látja, a két zenélő óra dallamát (az egyik a Rákóczi induló, a másik Verdi Rigolettójából „Az aszszony ingatag... " kezdetű betét dallamát játszotta) pedig ma is hallja megszólalni. És a