A Herman Ottó Múzeum évkönyve 50. (2011)
TÖRTÉNETTUDOMÁNY - CSÍKI Tamás: Rendiség és polgárosodás Borsod vármegyében Lévay József életpályájának személyes tapasztalata alapján
398 Csíki Tamás Mihály sírját látogatja, majd 1902-ben a szobrát avatja fel, és az eperjesi Széchenyi Irodalmi Kör Tompa-ünnepén is megjelenik. Ugyancsak tiszteletét teszi Garay János szobrának avatásán, ezenkívül ódát ír Toldy Ferenc tiszteletére, továbbá Szemere Bertalan szobrának átadására (és ezt nyolcvanegy éves korában maga szavalja el) (PORKOLÁB 2001, I. 100, 136-137, 165, 183, 199-200, 217, 338, 371-373). Ezek az események a Kisfaludy Társaságot és az általa képviselt (mind jobban kiüresedő) irodalmi kánont legitimálták (LAKNER 2000, 159-161) és Lévay identitását erősítették, valamint azt a társadalmi közeget alakították (az értelmiséget Nagyszalontán, Székesfehérváron, Rimaszombaton, Szekszárdon, Miskolcon stb.), amely az ünnepségek lelkes támogatója volt, s amely nemzeti irodalmunk és történelmünk említett kiválóságait a lokális hagyomány megteremtésre használta fel. Ezzel együtt zajlott magának a Lévaykultusznak a kialakulása, amit a naplóban ugyancsak nyomon követhetünk. 1911-ben ünnepelte a Kisfaludy Társaság miskolci közgyűlése a költő 50 éves tagságát, erre az alkalomra a Borsod-miskolci Közművelődési Egyesület Lévay-emlékkönyvet adott ki, és alapítványt tett a nevére az ifjúság „irodalmi törekvésének serkentése végett", Ferenc József a Szent István-rend kiskeresztjét adományozta számára 6, Sajószentpéter és Miskolc díszpolgárává fogadta, sőt a megyeszékhely új utcáját is róla nevezték el (PORKOLÁB 2001, II. 170-177, 227-229, 247). Az emlékezés egy további szintje is végigkíséri a szöveget, amit Lévay ugyancsak ritualizálttá tesz: a személyes-családi emlékek sora, ami az előző generációkkal teremt folytonosságot. A szentpéteri üres fészek, ahol a naplóját írja, különösen alkalmas a gyermek6 Lévay nem mulasztja el megemlíteni, hogy az „irodalom jelesei közül" ilyen kitüntetésben korábban csupán Jókai, Arany, Gyulai és Mikszáth részesült (PORKOLÁB 2001, II. 170). kor felidézésére, valamint a szüleire való emlékezésre, amihez a tőlük örökölt, Szikszay György által 1785-ben írt Keresztyéni tanítások és imádságok c. könyvet használja fel. Ez volt apja „kedves"olvasmánya (melynek belső borítójára az idősebb Lévay az „övéi"születési és halálozási idejét jegyezte fel, és rövid nekrológokat fűzött hozzájuk), s a családi és az egyházi ünnepeken (húsvétkor, pünkösdkor, karácsonykor) a fiú is újra és újra ezt olvassa. A napló tehát nem csupán a nemzetikulturális közösségbe, hanem — az egykori vallásos gesztusok felidézésével és utánzásával — a Lévay számára ezzel egyenértékű családi közösségbe való „ beleszövődést" is megörökíti (PORKOLÁB 2001, I. 47, 61, 66, 73, 128, 131, 168; PORKOLÁB 2001, II. 93, 328; ASSMANN 1999, 37-39). Összegzésként megállapíthatjuk, hogy a visszaemlékezésből és a naplóból elénk táruló életút, valamint annak személyes reflexiója távol áll a dualizmus kori megyei tisztviselőkről alkotott történetírói ábrázolásoktól. A szerző identitását nyilvánvalóan nem a középosztály-kérdés ideológiai formulái (a réteg kiváltságos helyzete) vagy az ebbe ágyazódó dzsentroid-hivatalnok imázs alakította, mint inkább a családi hagyományok, a változó szerepei (amelyek a „társadalomépítés speciális konstellációiba tagolódása révén hárulnak rá'), tulajdonságai és képességei, továbbá a „létezés testszerűsége és alapszükségletei" határozták meg (ASSMANN 1999, 130-131). Paraszti környezetből indult, és szüleitől nem csupán a sajószentpéteri házat, valamint a néhány hold földet örökli (amit haszonbérbe ad), hanem — minden bizonnyal családi mintaként — az egészen takarékos életmódot, a visszafogott fogyasztást, bármilyen, a hivalkodással azonosított fogyasztói attitűd elutasítását. A fürdőhelyeken pontosan feljegyzi kiadásait („most az ebédet kissé paprikásnak találtam, egy marhahús 60 kr., egy pecsenye egy forint"), és komoly problémát jelent számára a legcsekélyebb ajándékok megvásárlása