A Herman Ottó Múzeum évkönyve 50. (2011)

TÖRTÉNETTUDOMÁNY - MAROZSÁN Zsolt: Köves mesterségek a Hegyalján a 16-19. században

Köves mesterségek a Hegyalján a 16-19. században 311 tudta végezni saját legényeivel. Ennek során a mester kezében összpontosult a tervezés, szervezés és anyagbeszerzés feladata is. Mindez azt is jelenti, hogy a kivitelező mester maga oldotta meg az építőanyag beszerzését is. Ennek kapcsán Zemplénből származnak a legkorábbi adatok, melyek az építőanyagok útját bemutatják. A kőépítkezés helyi elterjedése a 18. század második felében a pincék kőből történő emelésével indult meg (BAKÓ 1969, 438). A kő építési célú felhasználását ekkor már a királyi udvar is igyekezett szabályozni, legfőképp tűzvédelmi szempontból. Mindezt bizonyítja az is, hogy Tarcal mezővárosa egy királyi rendelet hatására 1795-ben rendeletet hozott, hogy azon helyi lakosok, akik házukat nem fából és vályogból, hanem kőből építik, azok 3 évig mentesülnek a „szokott házi cenzustól",

8 A 19. századra mindez általánossá vált, és a középületek építésén keresztül jól dokumentálható. Jó példa erre Abaújszántó városházának 1869-es építése, mely előtt szabályszerűen megversenyeztették az ajánlatot tevő építőmestereket. A mesterek által adott árajánlatok között jelentős eltérés mutatkozott. Az építkezést később nagyban megkönnyítette, hogy a város bányáiból 25 öl követ biztosítottak a kőműveseknek.

9 A 19. századra aztán teljesen különvált a kő kitermelésének és feldolgozásának munkafolyamata. A kővágás a hegyvidéki falvak közvetlen erre specializálódott lakóinak tevékenysége lett, míg a kőfaragást városban lakó mesterek űzték. A kővágók és kőfaragók ugyanazokkal a szerszámokkal dolgoztak, de utóbbiak finomabb munkát végeztek, szerszámkészletük is jelentősen különbözött, ezért tevékenységük között minőségi különbség állapítható meg. Viszont a kőfejtés és a kőfaragás rendszerint nem különült el egymástól. A kőműves szakmák képviselőinek 1821-ben még nincs szervezetük, így nincs sem kőműves, kőfaragó céh sem. Az abban az évben kiküldött bizottság jelentése szerint a mesterségek művelői még nem tudták, hogy milyen közösségben, esetleg milyen más szakmákhoz kapcsolódva kérjenek artikulusokat.

1

0 A 19. századra már előtérbe került a kőbányák intenzívebb kihasználása. A század elején a kőfejtők mérete megnőtt, számos idegen mesterembert alkalmaztak és a sárospataki mellett kiemelkedett a bodrogkeresztúri és erdőbényei, mint helyi központ. (FEHÉR 1997,24) VÁRÉPÍTÉSZET A korszak talán legfontosabb építkezései a térség váraiban történtek. A török magyarországi térhódítása, az ország kettő, majd három részre szakadása Északkelet-Magyarországot folyamatos védekezésre kényszerítette. A háborúk, portyák a 16. századtól a helyi végvárak, kastélyok megerősítését igényelték, melyhez kellő szakértelem birtokában lévő mesteremberek munkája nélkülözhetetlen volt. Sárospatak, Tokaj vára fontos erődítések voltak, melyek a Felvidék gazdag városait is védeni voltak hivatottak. Az erődítési munkákat számos náció képviselői végezték, de a korszak legjelentősebb mesterei Itáliából érkeztek. Az építőiparosok számára a török veszedelem folyamatos munkalehetőséget biztosított, például a Perényiek birtokán található Patak megerősítése állandó feladatként jelentkezett. Perényi Péter 1529 után Eperjesről, Kassáról és Bártfáról kért építőmestereket várainak korszerűsítéséhez (GULYA 2006, 39). Az, hogy a felvidéki városokból is érkeztek mesterek Patakra, az sokszor gazdasági megfontolás is volt. Előfordult ugyanis, hogy Perényi Péter megvonta az adott városoknak adott korábbi kedvezményeket, amikor azok nem küldtek az erődítési 8 BAZMLt SFL, V. 275/5. (1795) 9 BAZMLt SFL, V. 231/1. dob. (1869) 1

0 BAZMLt SFL, IV/p/ 40. cs. Deputátiók