A Herman Ottó Múzeum évkönyve 50. (2011)
TÖRTÉNETTUDOMÁNY - MAROZSÁN Zsolt: Köves mesterségek a Hegyalján a 16-19. században
310 Marozsán Zsolt szonvétel tárgyát képezték, amire jó példa Keresztúr 1688-as urbáriuma, mely szerint a kővágók szekerenként 6 dénárral tartoztak a földesúrnak bármely nagyságú kőért. 5 A kőbányászok kővágó, vagy ritkábban fejtő néven szerepelnek az összeírásokban, és Patakon, Liszkán és Keresztúrban a 16. század második felében sűrűn szerepel a Kővágó név. A 17. század folyamán néhány faluban is működött kőbánya. Példa erre Olaszi, ahol 1600ban, vagy Ardó, ahol 1631-ben fordult elő kővágó. A 16. századi forrásokban az építő mester neve általában kőműves, vagy kőmíves. Már akkor is különbséget tettek az építőipari munkások és a tanult, tervezővállalkozó mesterek között. A források paliémák nevezik a tervező mestert, aki a munka során irányította a munkásokat. A zempléni megyeháza 1667-68. évi építésével kapcsolatos nyugtákban az építész fundáló néven szerepel. Az egyszerű kőművest általában murarius, az építőmestert architector néven említették. Volt azonban példa rá, hogy a kettőt azonos, illetve egymást kiegészítő értelemben is használták. A kőművesség a vizsgált korszakban Zemplénben a ritkán előforduló és kevésbé népes mesterségek közé tartozott. Falvakban alig találkozni képviselőivel, sőt Újhely, Mád, Tállya összeírásaiban is csak a 17. század folyamán bukkannak először fel. Legkorábbi és gyakori előfordulásuk az uradalmi központokhoz köthető, működésük a 16. században alig érintette a mezővárosi lakosság építkezéseit. Nagyobb építkezésekhez még a 17. században is idegenből kellett mestereket hozatni. Építőmesternek lenni egyfajta rangot jelentett. Mindamellett, hogy a mestereket szakmai tudásuk miatt is megbecsülték, egyes mesterek a települések vezető testületeibe is be tudtak kerülni, jó példa erre Sárospatakon a már említett Alessandro Vedani, aki idős korára a város esküdtjei közé is be tudott kerülni, s „Kőmíves Sándort, mint régi embert" a szavahihető emberek sorában emlegették (ROMÁN 1965,15). A kőépítkezés hegyaljai elterjedése az árszabásokban való megjelenéssel is mérhető. Az elsőre 1626-ban volt példa, és a limitációk jól behatárolják a mesterség feladatait. Azok közé az épületek falainak, boltozatainak rakása, a kémény, kemence emelése tartozott, díjazása pedig négyszögölenként történt. Mindezek mellett a kőművesek feladata volt a hegyaljai szőlőkben a vízterelő vagy földfogó kőgátak emelése is, melynek munkadíja ölenként 9-15 dénár között változott. A forrásokban 1641-től megfigyelhető kőgátak építése 6 valószínűleg a kővágók mellékkeresete lehetett. Céhes keretek közé Sátoraljaújhelyen és Sárospatakon az 1820-as években szerveződtek az építőipari szakmák képviselői vegyes céheket alapítva. Esetükben nem érzékelhető más kézműves szakmákkal ellentétben a régió legnagyobb ipari központjától, a Kassától való függés. Oka az volt, hogy az 1761-es Mária Terézia-féle céhrendelet után már kizárólag az uralkodó, vagy a Helytartótanács által készített egységes privilégiumokkal látták el az újonnan alakuló céheket. Az 1827-es összeírás szerint a 9 sátoraljaújhelyi kőműves a kőfaragókkal, ácsokkal és cserepezőkkel közös céhet alkotott. Az építőipar helyi művelőinek számát az 1827-es sátoraljaújhelyi tűzoltási rendszabályokból is meg tudjuk állapítani. Eszerint dolgozott a városban 9 kőműves, 14 ács, 1 kőfaragó, 2 bádogos, 1 üveges és 1 téglásmester. 7 Az építési munkák sokszor összehangolt munkát igényeltek, különösen várak és középületek esetében, de a kisebb magánházak, templomok vagy udvarházak kivitelezési munkáit sokszor egy-egy kőművesmester is el 5 HOM HTD, 88.1.57. 6 AZT, XXI. 1916. 52. 7 HOM HTD, 88.1.133.
