A Herman Ottó Múzeum évkönyve 48. (2009)

Boros László: Beszélgetés a 75 éves Frisnyák Sándor professzorral

nográfia, egyetemi és főiskolai tankönyv írásában-szerkesztésében vett részt és nagyon sok tanulmányt publikált. Hivatkozási indexe, amely egy tudós munkájának értékét és használhatóságát jelzi, rendkívül imponáló: jelentősen meghaladja a 400-at (ennek kb. 35%-a a Magyarország történeti földrajzára vonatkozik). Harminckét éven át vezette a tanszéket, ez szinte egyedülálló a hazai főiskolák történetében Hatvanadik és hetvenedik születésnapjára a geográfustársadalom tiszteletkötettel ismerte el Frisnyák professzor eddigi életmüvét. Sok kitüntetést is kapott, a Lóczy-éremre - legmagasabb szakmai kitüntetésünkre - a legbüszkébb. 2004-ben, amikor megszűnt a főállása, a Nyíregyházi Főiskola rektora professzor emeritus címet adományozott Frisnyák Sándornak, s ezzel meghosszabbította tanárképző, alkotó-pedagógiai tevékenységét.

1 Első kérdésem: honnan származik a Frisnyák család? Az őseimről nagyon keveset tudok. A Felvidékről származunk: nagyszüleim és szüleim falusi és mezővárosi kézművesek: cipészek, csizmadiák és szűcsök voltak. Nem készítettek családtörténeti feljegyzéseket, így a múltunkról a tovább öröklődő emlékezet (és néhány 19-20. századi írásos dokumentum) alapján beszélhetek. Őseim - a családban élő hagyomány szerint - valamikor régen (az irodalmi források alapján feltételezhetően 1697 körül) érkeztek a Csereháti-dombság területére, a Rakacai-völgymedencébe. A 19. század közepén és vége felé az energikusabb Hemád-völgybe, Kassára, Szikszóra és Miskolcra települtek át. Édesapám, Frisnyák Sándor (1898-1954) a kor szokásrendjének megfelelően, a nagyapám mesterségét folytatta. A cipőfelsőrész-készítést Pozsonyban és Budapesten tanulta, majd a kellő gyakorlat és a mesterlevél megszerzése után visszatért Szikszóra. Hazatérésében édesanyámnak, Kocsis Margitnak (1902-1976) is szerepe lehetett. Édesanyám ősei szintén felvidékiek voltak: a Vág és a Hernád völgyében éltek. Élettörténetükre az északról-délre vándorlás és a kézművesség éppen olyan jellegzetes volt, mint a Frisnyák családé. Mindkét család a Felvidék peremén állapodott meg, egyedül én távolodtam el (de érzelmileg sohasem szakadtam el) az őseim földjétől. Édesapám Szikszón létesítette első műhelyét, ahol új cipők készítésével foglalkozott és azokat a környékbeli vásárokon értékesítette. Kocsis nagyapáin szűcsmester volt, szintén a vásárokon árulta gyönyörű tennékeit. A vásározás, mint a piacra termelő kisiparos életforma része, nagymértékben kiszélesítette az emberek látókörét és gazdagította tudásukat és valóságismeretüket. Szüleim és nagyszüleim a néhány osztályos elemi iskolai végzettségük ellenére alapvetően művelt emberek voltak: újságokat, képes folyóiratokat és szépirodalmat olvastak, ünnepnapokon pedig moziba és színházba jártak. Környezetükre és öltözködésükre is nagy gondot fordítottak. Értékrendjük a keresztény hit és kultúra alapján állott, mélységesen tisztelve az embert, a másságot, a teljesítményt, a tudást. Szerették a hivatásukat, amelyet igényesen, nagy szorgalommal és hozzáértéssel gyakoroltak. Az 1929-1933-as gazdasági világválság édesapám egzisztenciáját is megtépázta. Nem sokkal születésem után Miskolcra települtünk át, ahol édesapám egy cipőgyárban helyezkedett el, majd később ismét önállósította magát. Korszerű gépekkel és eszközökkel felszerelt műhelyében néhány segéddel női cipők készítésével foglalkozott. Nem a mennyiségre, a minőségre, a szép és kiváló termékek előállítására törekedett. Édesapám 1 Bővebben: Boros-Viga (szcrk.) 2004. 115.