A Herman Ottó Múzeum évkönyve 48. (2009)

Szabó Lilla: „Külön világban és külön időben" (Az Amerikában élő magyar képzőművészek és művészetük. A hivatalos magyar állásfoglalás az Amerikában élő magyar képzőművészekről)

szerből -, az új „müvek" gyakorlati megvalósításához, kivitelezéséhez útmutatásképpen hirdették meg. Ma, az idők távlatából felmérve az ekkor született szégyenteljes mű-alkotás tömeget, meglepődhetnénk azon, hogy a pártvezetés miért nem a külsőségekben a szocreál stílusához közel álló neoklasszicizmust, vagy pedig, szellemisége miatt, a népi írók mozgalma nyomán elindult, Bartók Béla és Kodály Zoltán zeneszerzők példájából merítő képzőművészetet tette meg az ötvenes évek művészeti letéteményesének. Innen már csak egy további abszurd kérdés: hogy hogyan hallgatta agyon és miért nem vállalta fel ideológiai alapon a Tanácsköztársaság idején vezető szerepet betöltő baloldali képzőművészek (Kassák Lajos, Bortnyik Sándor, Perlrott-Csaba Vilmos, Pór Bertalan, Uitz Béla stb.) művészetét saját művészeti örökségeként. Igaz, köztük voltak kivételek: Bortnyik Sándor az ötvenes évek művészeti életében vezető szerepet játszott; Uitz Béla, aki a Szovjetunióban élt emigrációban. Minden olyan művészetet, amely nem a kommunista eszméket szolgálta ki, tiltották. A római magyar neoklasszicista művészetet összemosták a Horthy-korszak fasisztának, klerikálisnak tartott ideológiájával, a még élő művészeit mellőzték. A negyvenes évek jelentős irányzatát, az absztrakt művészetet következetesen üldözték. A formalizmus vádjával illették és a reakciós, burzsoá művészet címmel bélyegezték meg képviselőiket. A „mechanizmus" működési gyakorlatára jó példa, amivel Andrássy Kurta János szobrászművészről készülő monográfia kutatásakor találkoztam. A hagyományos realista stílusban alkotó szobrászművészt 1946-ban „kérte fel", utasította Darvas József író, a későbbi népművelési (kulturális) miniszter (1954. április—1956. október 27.), hogy írjon felháborodott kritikát a Kállai Ernő műkritikus körül kialakult szürrealista képzőművészek kiállításáról. (Az Elvont művészet első magyar csoportkiállítása részvevő művészei voltak Gyannathy Tihamér, Lossonczy Tamás, Martyn Ferenc, Vajda Lajos, Martinszky János, Zemplényi Magda, Ikarrius Sameer, Fekete Béla és a később Nyugatra távozott Marosán Gyula és Jakovits József.) A cikk meg is jelent, Absztrakt művészet a népi demokráciában? címmel a Szabad Szó napilapban (1946. június 6.). Lényege az volt, hogy az absztrakt művészek a nyugati burzsoá ideológiák befolyása alatt alkotnak és a szocialista rendszert akarják megváltoztatni. így született meg a művészeti életben, pl. az áruló kategóriája, a kommunista eszméket elárulok vádja. A Magyar Képzőművészek Szövetsége és a Lektorátus, illetve a Művészeti Bizottság ma már hozzáférhető jegyzőkönyvei és jelentései dokumentálják a művészetellenes folyamatok kialakulását. A mechanizmus hihetetlen ellenőrző rendszerébe, a vezető réteg (gyakorlatilag maguk is ellenőrzést gyakorlók) ideológiai, politikai ellenőrzésének rendkívül pontosan szabályozott, törvényeken és rendelkezéseken alapuló rendszerébe nyerünk betekintést. E dokumentumok tanulmányozása egyrészt rendkívül elkeserítő - hiszen éppen a művészi alkotói szabadság megvonását tanúsítják -, másrészt pontosan megérthető belőlük az évtizedeken át konzerválódott eszme és szemlélet (félelmen keresztül is gyakorolt) máig tartó kihatása. Képzőművészetünk mai helyzetének problémái - az értékek nem ismerete, összefüggések (stílusirányzatok, csoportok stb.) hiányos értékelése - ezekre a gyökerekre vezethetők vissza. A sztálinista Rákosi személyi kultusz felszámolásával, majd pedig a forradalom leverése után a hatvanas évek elejétől kezdődő ún. konszolidációs időszak alatt a művészet irányítása csak látszólagosan lazult fel. A kiállítások zsűrizése nem a kvalitás, hanem a politikai ideológia kiszolgálása alapján történt továbbra is. Nem kritikát, de ítéletet