A Herman Ottó Múzeum évkönyve 48. (2009)

Brauer-Benke József: Ősi pásztorhangszerek, szarukürtök és fatrombiták

Herman Ottó 1899-ben írja, hogy: „Majd megjelenik a kettéhasított fatörzsből vájassál készített és abroncsokkal egybefoglalt öblű kürt, hogy újabban helyet adjon a bádogból készültnek".

32 A bádogkürt térnyerése azonban hosszú folyamat volt, és a szarvkürt még sokáig megőrizte pozícióját, mert például Bereczki Imre kiemeli, hogy 1957-ben a Békés megyei Ecsegfalván a jellemzőnek tartott tülökduda mellett talált néhány bádogból készült dudát is.

33 Szintén nem elhanyagolható tény, hogy a népművészet „felfedezésével" együtt járt az igény a díszítőművészet életben tartására, és emiatt a bádogkürtök csak funkcionálisan voltak versenyképesek a szarvkürtökkel szemben. A fa- és a kéregkürtök nagyobb része jellemzően egyenes furatú, ezért valójában a fa- és a kéregtrombiták csoportjába tartoznak. Az egyéb elnevezései a foglalkozásra vagy az anyagára utalnak, mint a pásztorkürt, hársfakürt, nyírfakürt vagy a szádokkürt. Az Alföldön rövidebb változatai is kialakultak, amelyek elnevezése a fűzfaduda és a víziduda. A fakürtök és fatromhiták morfológiai különbségeit figyelembe véve több típusba is sorolhatóak. A fatromhiták jellemzője a fa egyenetlen növését is figyelembe véve teljesen egyenes, esetleg nagyon enyhén ívelt forma, amely a befúvó végétől kezdődően enyhén öblösödik, követve a fa növésének természetes formáját. Az elkészítését tekintve hosszában kettéhasítva és a belsejét kivájva készül. Az így kivájt kúpos furatú két farészt ritkábban gyékényleveles tömítést is alkalmazva összeillesztik és füzfagyökérből vagy vesszőből hasított gúzskötéssel, esetleg vasabronccsal összefogatják. A típust a viszonylag egyenes furata miatt nevezzük a továbbiakban abroncsokkal összefogott fatrombitáknak. A Sárosi Bálint által alkalmazott alföldi típusú rövid fakürtök elnevezés csak egy bizonyos csoportra lenne alkalmazható, illetve a típus a hegyvidékeken szintén ismert, ezért átfogó terminusként nem alkalmazható. A Hajdú-Bihar megyei Tiszacsegén tél közepén kezdték el készíteni a 10-15 cm-es vastagságú fűzfagallyból lefűrészelt, másfél méter hosszú ún. „tavaszi kürtöt", amelyet kettéfűrészeltek, a közepét kivájták, és kapoccsal fogatták össze. A végébe cérnagurigából csináltak sípot. Az így elkészített fűzfatrombitát tavasszal kivitték és a Tiszába áztatták, mert attól lett szép hangja.

34 Ez a fatrombila típus, amelyet az Alföldön vízidudának neveznek, hosszában hasított, belülről tölcséresen kivájt fatörzsből készül, de kívülről csak néhány fűzfagyökérből vagy vesszőből hasított gúzzsal van összekötve. A hézagosabb illesztés miatt megszólaltatás előtt vízbe áztatták, hogy a fa megszívja magát vízzel és így a hézagok eltömődnek. A budapesti néprajzi gyűjteményben található a Hennán Ottó által gyűjtött Szatmár megyei Nagybányáról származó 1065 mm hosszú fatrombita (ltsz.: 59.57.4), amelyet a leltárkönyv szerint vízidudának neveztek. Viski Károly feltételezi, hogy a „fakürt" emiatt az időszakos vízben való áztatása miatt kapta a víziduda elnevezést.

35 Sárosi Bálint felveti, hogy a víziduda elnevezés utalhat arra is, hogy a fatrombita a vízimolnárok által használt hangszer volt, amelyet a tiszai vízimolnárok egyfolytában a vízben tartottak, hogy ki ne száradjon, és a molnárlegény időnként megfújva tudatta a parton lakó gazdával, hogy a 32 Herman 1899. 271. 33 Bereczki 1957a. 34 Bcncsik Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattár 5832/71. 35 Viski 1934.437.