A Herman Ottó Múzeum évkönyve 47. (2008)
Kapusi Krisztián: Nagyvárosi fények: világító reklámtáblák feltűnése Miskolcon
azonban „Miskolc nem érzelmes, hanem törtető s kemény, mint általában a nagyvárosok. Üzleteiben jó a forgalom és a főutcán éjszaka is nyüzsög az élet". 17 A második világháború lezárta végül a polgárosodás klasszikus korát, 1941-től gyakori volt a légiveszély miatt előírt kötelező elsötétítés, feszülten csendes lett a korzó. Fennmaradt ugyan Miskolc Thjf. Város Városbírósági Ügyosztályának 1943. évi iktatókönyve, abban viszont már egyetlenegy bejegyzés sem utalt világító reklámtáblát igénylő kérvényre... 18 Úgy tűnik, a sötétséget megtörő város kontúrjai mindig is a fényűzést, szórakozást, hétköznapi gondokra fittyet hányó felszabadultságot demonstrálták, és ma is hasonló hangulatot ébresztenek. Első világító reklámtábláink művészinek mondható megjelenése, a betűkké és ábrákká hajlított üvegcsövekben fénylő neon azonban visszaszorul az olcsó műanyag és a digitális led-kijelzős technika térnyerése következtében. Az 1970-es, 80-as évek miskolci városképéből alig emlékszünk már a Napsugár cukrászdát hirdető neonégitestre; a közért szimbólumaként zölden világító és névadó csemege-kosárra; a patyolat halványkék hattyújára... A felszámolt cégek gazdátlanná váló hirdetései szürkülnek, törnek, végül eltűnnek. Hétköznapi helymeghatározásainkban és egyéb magyarázatainkban már nem hivatkozhatunk régi jelzőpontjainkra. A belváros és a Győri kapu határán álló Szent István utcai háromemeletes bérház lapos tetejére szerelt monstre „Casco" felirat sem világít, léte is talán csak annak köszönhető, hogy a biztosító cég aktuális reklámjával bővült az elkoszolódott neon. Szép? Nem mondhatnám. Egyedi? Az sem, hiszen más városokban (például Győrben) is van vagy volt hasonló Casco-fény. Mégis kár lenne érte... Szerencsére bajos volna leszerelni, de megőrizni és gondozni a törékeny, nagy felületű berendezéseket még inkább megoldhatatlannak tűnik. Félő, hogy a majdani kutatók sem lesznek jobb helyzetben, mint a Horthy-korszak világító reklámtábláit kajtató elődjük. ízléstől függetlenül egyre többen gondolják úgy, hogy a generációk hétköznapjait befolyásoló városképi elemek nem tűnhetnek el nyomtalanul. Budapesten több szerveződés (Neonmentők, a Fényreklámokért mozgalom és a Neonon Csoport Egyesület) dokumentálja a főváros még meglévő neonjait. Próbálják megmenteni a leszerelt berendezéseket, raktározni azokat, hosszú távra restauráltatni és intézményes keretek között bemutatni az adott kor hamisítatlan rekvizitumait. Kiállításaikat, a Magyar Elektrotechnikai Múzeummal, Octogon Galériával, Francia Intézettel közös rendezvényeiket élénk figyelem övezi. Vidéken is egyre inkább feltűnik a megszokott tényezők hiánya: írisz Eszter „Neonfények végnapjai" című riportja olvasható az internetes Győri Napilap archívumában, más elhivatott „neonvadászok" pedig gyönyörű fotókat tesznek közkinccsé. E soroknak is a vázlatos és forrásszegény történet („világító reklámtáblák feltűnése") utóélete és végkifejlete, a neon-sorsok mai kérdésköre ad értelmet, aktualitást. Miskolcon a főutcái homlokzatok örömteli megújulásával összefüggésben tűnnek el sorban a régi neonok: nincs már fent a sarki könyvesbolté, hiányzik a „filmszínház", „kalapszalon", „totó" és az „eszpresszó" is. A „kávé tea édesség" és a kecses „óra ékszer" nyilván azért látható ma, a kézirat lezárásakor, mert az adott épületek felújítása még nem került terítékre. Mondani sem kell talán, hogy eme utolsó darabok már régen nem működnek. Sötétedés után olcsóbb műanyag dobozokon világítanak a kereskedelmi üzenetek, azok sem feltétlenül csúnyák, viszont igen ritkán egyediek. A jól ismert márkák és hálózatok hirdetései dominálnak, kevés a jellemzően miskolci reklám. Biztató másrészt, 17 Szabói. 1938. 263; 275. 18 B.-A.-Z- M. Lt. IV. 1905/f. 2. kötet, iktatókönyv, 1943.
