A Herman Ottó Múzeum évkönyve 47. (2008)

SZABADFALVI JÓZSEF EMLÉKÜLÉS - Kinda István: Az eltűnt erdélyi szász kultúra nyomában

frontján összefüggő épületsorral. A ritmusos szász utcaképben tehát a két ablakkal utcára néző házat egy magasra épített kapu követi, amely a szomszéd házához tapad, a sor újabb kapuval és újabb házzal folytatódik. Ehhez a tömött épületsorhoz hasonlatos a gazdasági udvar lezárásaként épült - a telek tengelyére merőleges - nagyméretű csűrök sora is, amelyek szintén egymásba kapaszkodva zárták le hátulról nemcsak az egyes portákat, de az egész utcát, a belső életet is. A szászok lakáskultúráját a 16-17. században a reneszánsz határozta meg, amikor festett bútorkultúra bontakozott ki házaikban. Pannóink ezt a színes tárgyi világot mutatják be. A korábbi geometrikus díszítésű textíliák helyét a szabad rajzolatú varrottasok vették át. A 18-19. század fordulóján városi lakásaikban elterjedtek az empire polgári bútorok is. Hétköznapjaik során fontos szerepet játszottak az erdélyi szőlő- és borkultúra, az intenzívebb földmüvelés, a városi kézműipar kibontakozásában. Gazdasági kapcsolataik Kisázsia és Nyugat-Európa országait is behálózták, a nyugati gazdasági berendezkedés és polgári kultúra közvetítői voltak az erdélyi népcsoportok számára. Céhes városi (Nagyszeben, Segesvár, Brassó) és falusi (Szászkézd, Kürpöd) fazekasaik igényes, míves kerámiát alkottak. Csempés kandallós tüzelőik etnikai szimbólumokká váltak a 19. században. A következő képek a szászok jellegzetes viseletét, szokásait, hétköznapjait elevenítik fel. Amikor azt hangsúlyozom a kiállítás egyik érdemeként, hogy megismételhetetlen ez a kutatás, erre a tematikára gondolok. Kiemelem, hogy egészen az 1989-es rendszerváltozásig a szász közösségek ragaszkodtak hagyományos ünnepi viseleteikhez, szokásaikhoz, amelyek nemcsak erdélyi, hanem összeurópai kulturális jegyeket őriztek. A szászok társadalmi élete mintaszerű volt Erdélyben. A 16. században lutheri hitre tért etnikum magas fokú, rendkívül organizált közösségi életet élt. Nagyon korán, a 18. századtól gyors ütemben polgárosult. A 19. században a szászok falvaiban különböző polgári egyletek (legény-, leány-, asszony-, gazda-, fúvós-, színjátszó-, dalegyletek) alakultak, amelyek aktívan részt vettek az ünnep- és hétköznapok minél teljesebb közösségi megélésében. Összefoglalva: az erdélyi szászok állandó nyugati kapcsolatokkal rendelkező, protestáns, korán polgárosult, de ugyanakkor példaadóan hagyományőrző közösséget alkottak. Mivel Erdélyben távol éltek a belső német területektől, sajátos tradícióikhoz jobban ragaszkodtak. Kiemelkedő építészeti megvalósításokkal büszkélkedő településeik Európa kulturális örökségének sajátos részét alkotják. A 20. század eleji mintegy 250 ezres szász lakosság a második világháború után megfogyatkozott, majd az 1970-es években újra látványosan megcsappant, 1989-re 95 ezerre apadt, amelyből a rendszerváltást követő egy-két évben hónapok leforgása alatt további 75 ezer személy vándorolt ki Németországba. Üresen maradt településeiket tudatos, demográfiai meggondolásokból szervezett betelepítéssel vagy szabad foglalással más nemzetiségek - főképp románok és cigányok - lakják be, de egyes falvakban egész utcasorok állnak lakatlanul. Sajnos, a helyüket átvevő közösségek a gyökeresen eltérő életszervezési stratégiájukkal és másfajta világszemléletükkel nagyban hozzájárulnak a fennmaradt szász épített örökség és ökológiai berendezkedés fokozatos pusztulásához. Most már nemcsak sejtjük, a tablók üzenetén keresztül belátjuk: a szászok eltűnése pótolhatatlan veszteséget jelent a multietnikus Erdély jellegzetes transzszilván kultúrájában!