A Herman Ottó Múzeum évkönyve 47. (2008)

SZABADFALVI JÓZSEF EMLÉKÜLÉS - Sümegi György: Zsögödi Nagy Imre magyarországi vándorkiállítása

Ferenc, Siklódi Lőrinc és más onnét elszármazottak vehetők még számba. Jellemző, hogy Nagy István korszakos művészetének emlékmúzeumot utolsó évei és halála helyszínén, Baján, és nem szülőföldjén emeltek. Hölgyeim és Uraim! Remélem, hogy pontosan értenek engem. Nem hajánál fogva iderángatott mindez. Én a legközvetlenebbül s a leghatározottabban az erdélyi képzőművészet és Zsögödi Nagy Imre 20. századi magyarországi recepciójáról beszélek. Zsögödi Nagy Imrét ismertem, jártam nála, leveleket váltottunk, többször írtam művészetéről. Éppen az ő és a 20. századi erdélyi magyar képzőművészekkel, képzőművészetekkel való ismerkedésem, kutatásaim és több évtizedes töprengéseim juttattak az alábbi tapasztalatokhoz. Életképes, a magyarországi képzőművészetektől elkülönböző, önálló világ az, sajátos, éppen intézményei révén erős román állami és művészeti befolyás alatt, az autonómitását és alkotónkénti autonómiáját mégis őrizve. Sokáig azt hittem, hogy a képzőművészetekben is a magyaron van a legerősebb hangsúly. Éppen erdélyi/romániai tapasztalatok ébresztettek rá, hogy nem, magán a művészeten erősebb a nyomaték. Ezért határoznak meg engem - és néhány kollégámat - Erdélyben, Romániában „budapesti művészettörténészként". Vagyis nem magyarként, hanem lakóhely szerint címkézve, mivel tőlem bizonyosan eltér szemléletben is a székelyföldi, kolozsvári, nagybányai stb. művészettörténész, művészetről író. Valóban így van, ők és én másképp látjuk a művészetet s az egyes életműveket. Mások a viszonyítási pontjaink, a kvalitás mércéi, másképp látunk rá a 20. század magyar képzőművészetére. Nekünk nem teljesség, hanem annak egy része, egy fontos építőeleme Erdély képzőművészete, s benne a csíki székely Zsögödi Nagy Imre életmüve talán a legismertebb, emblematikus jelentőségű, önálló múzeummá/ emlékházzá intézményesült, s ebben is páratlan, ettől is kivételezett helyzetű. A magyarországi művészettörténet számon tartja Zsögödi Nagy Imre Olgyai-tanítványiságát, első világháborús katonai részvételét, kecskeméti és nagybányai művésztelepi munkálkodását. Mindaz, ami Romániában nemzetiségi művészként történt vele, azt a romániai/erdélyi kultúr- és művészettörténet tárgyalja. Nagy Imre végleges, 20-as évek közepén történt hazatérésével sajátos belső önfejlődésének lehetünk a tanúi. Ezidőtt válik gazdálkodóvá, méhésszé, valóságos segítő intézménnyé, a szászok által vásárolt, kedvelt festővé, a csíki székely népéletkép egyéni megvalósítójává, ha úgy tetszik, specialistájává. A csíki népéletkép-festő panoramikus, nagy látószögű és nagy méretű vásznakon - anekdotikus részleteket is megmutatva - a tájat és az abban élő, munkában tevékenykedő embert (portrén és csoportképben egyaránt) igyekszik megmutatni. Aktok, őszinte önarcképek, csendéletek és fontos szimbolikus kompozíciók (ilyenek az 1956-os forradalom emlékét földolgozó, élményére reflektáló művei) alkotják az életmű gerincét. És művészportrék, az emlegetett fametszeteken, festményekben (pl. Tompa Lászlóé) és sok száz rajzban elbeszélve Gaál Gábortól Tamási Áronig, Kányádi Sándortól Sütő Andrásig. Talán ez a 20. századi írókat, költőket, képzőművészeket, meghatározó jelentőségű erdélyi szellemi embereket megrögzítő rajz-tékája tevékenységének egyik legfőbb értéke. A még nem létező 20. századi erdélyi irodalmi és művészeti múzeum arcképcsarnok-pillére lehetne. Zsögödi Nagy Imre, akinek munkásságát hűségesen jellemzi annak a Tompa Lászlónak a verse, akit a festő ecsetje olajban rögzített meg. „ E képek folyvást hatalmasodó erővel igéznek. Pedig nincs rajtuk semmi babonaság,