A Herman Ottó Múzeum évkönyve 47. (2008)

SZABADFALVI JÓZSEF EMLÉKÜLÉS - Paládi-Kovács Attila: Szabadfalvi József, a pásztorkodás kutatója

érvényesnek tekinthetők. A dolgozat zárómondatát érdemes szó szerint idézni, mert jól kifejezi az egész cikk mondanivalóját. „A Demeter és Vendel napjához fűződő rítusok eredete, földrajzi elterjedése egyben azt is dokumentálja, hogy a Kárpát-medence az utóbbi évezred során gyűjtőmedenceként befogadta mind a nyugati, mind pedig a keleti irányból érkező művelődési elemeket.

1

'

2 Mondhatnánk, hogy a magyar pásztorrend európaiságát is bizonyítja ezeknek a patrónusoknak a tisztelete a középkor óta, amióta csak a bizánci rítusból átkerült hozzánk Szent Demeter tisztelete. Természetesnek vehetjük, hogy Szabadfalvinak ezt a tanulmányát megjelenése óta sokan és gyakran idézik, és máig becsben tartják az esztendő jeles napjaihoz és a gazdasági tevékenységekhez fűződő népszokások kutatói. 1966-ban tette közzé Nomád telelíetési rendszer az Alföldön című terjedelmes tanulmányát, amit 1968-ban az angol változat publikálása követett szó szerinti fordításban: Nomadic Wintering System on the Great Hungarian Plain. A cikk címadása sajnos nem volt szerencsés, tekintettel arra, hogy zömmel 18-19. századi, sőt a 20. század elejéről származó magyar történeti és néprajzi adatokkal operál. Tálasi joggal hangoztatta, hogy 1912-ben Madarassy is hibázott, amikor a kecskeméti puszták „nomád pásztorkodása" címen értekezett.

3 Herman Ottó és Ecsedi István hortobágyi nomád párhuzamai kisebb vétségnek minősülnek, mint a címadásban megnyilvánuló rendszertani tévedések. Ilyenformán Szabadfalvi ezen cikkének hazai fogadtatása hűvös és kritikus volt, amit a Szerző részben akceptált, de teljesen sohasem tudott feldolgozni és elfogadni. Magam úgy gondolom, hogy az állatok téli legeltetése, különösképpen az árterek, folyódelták, tengerpartok rétségein nem a nomád állattartók specialitása, ellenben lényegi eleme a transzhumáló, a téli - nyári legelőváltó pásztorok gyakorlatának. Magyarországon a 1315. században kialakult a „pusztai állattartás" típusa, mint az állatkivitel fő bázisa. Ennek azonban nem volt köze a nomadizmushoz. Tőzsérek, pásztorok, hajcsárok (hajdúk) foglalkozása volt. „Keleti hozadék", „nomád hagyaték" továbbélése nem az állattartás tulajdonformáiban, sem a lakosság életformájában, hanem a zootechnika egyes elemeiben valószínűsíthető csupán.

4 A következő években főként a sertésmakkoltatás jelentőségét megvilágító dolgozatokat publikált. Külön-külön megvizsgálta a Zempléni-hegység és környezete, illetve Bihar, Szatmár, Zaránd, másképpen az Alföld keleti peremvidékének makkoltató sertéshizlalását. Nagy figyelmet szentelt a síksági disznónyájak útvonalainak, melyek a távoli erdőkben, hegyekben bérelt makkos erdőkbe vezettek, s az otthonuktól az őszi hónapokra elszakadt makkos kondások munka- és életviszonyainak. Ezek a tanulmányai

5 a későbbiekben jelentősen hozzájárultak a hazai hagyományos sertéstartásról szóló monográfiájának megalapozásához is. Dokumentációjuk rendkívül bőséges, eredeti néprajzi adatokban gazdag, a szerző következtetései pedig a néprajz és társtudományai (pl. agrártörténet, szó- és tárgytörténet) számára egyaránt lényegesek. Egy kevésbé számon tartott dolgozata foglalkozik 1968-ban a magyar takarmánygazdálkodás honfoglalás előtti rétegével. Ebben két ismeretlen eredetű, de nagy valószínűséggel honfoglalás előtti szó, az avar és a gaz jelentéstörténetével, népnyelvi jelentésárnyalataival (szemantikájával) foglalkozik igen behatóan. Számára különösen a 'széna', 'takarmány' jelentések fontosak, amelyek a téli legeltetéssel történő takarmá2 Szabadfalvi J„ 1964. 54. 3 Madarassy L., 1912. Lásd még Ecsedi /., 1914. 4 Paládi-KovácsA., 1981. 109-125; Paládi-KovácsA., 1990. 291-295. 5 Szabadfalvi J., 1968a; Szabadfalvi J., 1968b.