A Herman Ottó Múzeum évkönyve 47. (2008)

KÖZLEMÉNYEK - Balázs Géza: Az abszurd a népköltészetben

3. Fantasztikum, abszurd Most egy viszonylag új, különösen az avantgárddal, a modernizmussal a szó szoros értelmében polgárjogot nyert stíluseszköz, a fantasztikum sarkított válfaját, az abszurdot vesszük szemügyre. Mi az abszurd? Köznapi értelme a latin absurdus szóból származik: kellemetlen, ízetlen, együgyű. Ma esztétikai szóhasználatban: képtelen, lehetetlen, tulajdonképpen nonszensz. Az abszurd esztétikai értelemben: Az abszurd a fantasztikum azon szélsőséges válfaja, amikor a képzeletbeli jelenségek és a közöttük levő kapcsolatok ábrázolása felborítja a köznapi fantázia logikáját, a mitikus-mesés-utópikus hagyományokat, s így hihetetlensége abszolút váratlanul és kiszámíthatatlanul egyéni, meghökkentő. Az ilyen típusú ábrázolásmód a művészetek történeti fejlődésének kezdeteitől fel-felbukkan, de többnyire nem önálló, a műalkotás egészét uraló minőségként, hanem egészükben nem abszurd müvek motivációjaként (Esztétikai kislexikon, 1979. 17). Manapság azonban az abszurd fő ábrázolásmóddá válik, amely a társadalmi létet abszurdnak, az embert tehetetlen lénynek tekinti. Ily módon beszélünk: abszurd drámáról, abszurd történetről, más szóval antidrámáról, metaszínházról, amely a második világháború után létrejött avantgardista drámai irányzat (fő képviselői: Beckett, Ionesco, Genet). Az abszurddal mint stíluseszközzel a csodás elemekben gazdag müvek már korábban is bőséggel éltek, de csak a huszadik század modernista művészetében vált fő esztétikai minőséggé, először az expresszionista, dadaista és szürrealista stílusban, majd az abszurd drámában és elbeszélésben. Camus szerint az abszurd a valóságnak megfelelő ábrázolásmód, mert a valóság értelmetlen, megérthetetlen. (Esztétikai kislexikon, 1979. 17). Az abszurd tehát az avantgárdban, a modernizmusban vált központi fogalommá. Különösen a szürrealizmus, illetve a dadaizmus kedveli az álomlogikát, valamint az ún. önműködő (vagy automatikus) írást, tulajdonképpen a szabad képzettársítást, a megdöbbentő költői képek alkotását. Ez sokszor a groteszkben vagy a most hangoztatott abszurdban ölt testet. 4. Posztmodern A sokat emlegetett posztmodern korszakot, illetve annak stílusát ugyancsak jellemzi az abszurd, illetve az irónia: a jelentésekkel, formákkal való játék, a véletlenszerűség, az anarchia. Ám előbb lássuk, hogy mi az a posztmodern? „A posztmodern a modern és ezzel voltaképpen az egész modernitás kérdésessé válása. A fogalom meglehetősen bizonytalan, hisz olyan valamiről szól, ami éppen történik, amivel szemben nem rendelkezünk distanciával, rálátással. Ezt jelzi az is, hogy csak valami utániként, tehát negatívan nevezzük el." (Bókay 1997. 278.). A posztmodern nyelvezet legfontosabb ismérve: „A posztmodern nyelvfelfogás alapvető kételyt fejez ki a nyelv megbízhatóságával szemben. A nyelvi kifejezés csak az immanencia körvonalait tudja megragadni..." (Bókay, 1997. 279.). Másként: A posztmodernre elsősorban a nyelvközpontúság jellemző, a nyelvbe vetett bizalom megrendülése, a jelentések, pontosabban a szó-, a mondat- és szövegértelmezések szétzilálódása. Szabó Zoltán (1998. 243.) szerint: „Aposztmodern irodalom a nyelv,