A Herman Ottó Múzeum évkönyve 47. (2008)

KÖZLEMÉNYEK - Szilágyi Miklós: A népviseletek a néprajztudomány látókörében

kiállításokon is, szakcikkekben is rendszerint ugyanezek az ünnepi öltözetek jelentették a népviseletet. A felületesebb szemlélőben tehát olyan képzet alakulhat ki, hogy az az életvidámság és fényűzés hatotta át a parasztok mindennapjait, amit az ünnepnapokon - csak akkor - viselt ruházatuk sugároz a számunkra. Ha viszont azt mondom, hogy nem a paraszti valóságot, csupán a test és a lélek ritka ünnepnapjait idézi meg az ilyen látvány, a fekete-szürke hétköznapoktól való tudatos ön-megkülönböztetés más egyéb parasztos eszközeit - a népművészet egészét: a költészetet, a táncot és a díszített felületű használati tárgyak tömegét - is meg kellene idéznem. Annak bizonyságaként, hogy a könyörtelen létküzdelem és a felszabadult játékosság együtt, egymásba fonódva jellemezte az emberiség több évezredes történetét, s jellemezte tehát ezeket a pompázatos ruhákat magukra öltő s ezzel is az egyetemes művészetet gazdagító magyar parasztokat is, szerte e hazában. És arra sincs lehetőségem ez alkalommal, hogy a Kárpát-medence jellegzetes népviseletével itt bemutatkozó minden egyes táji-etnikai csoportjának - s mert a bemutatott viselet-együttesek rendszerint egyetlen falut-várost jellemeztek, minden egyes településének - sajátos történeti sorsát: az általános fejlődésvonaltól való elkanyarodásait, illetve a sors kihívásaira adott más és más válaszoknak a történeti valóság legmélyén rejtező okait részletezzem. Pedig nem csupán a „néplélek" kiszámíthatatlan rezdüléseiből következik, hanem gazdaság- és társadalomtörténeti okai voltak, hogy miközben az egyik falu paraszti közössége eltökélten ragaszkodott népviseletéhez, és (a néprajztudomány, no meg az érdeklődő nagyközönség látókörébe kerülve) a 19. század végétől a 20. század közepéig összetéveszthetetlenül egyedivé alakította-formálta a magáét, a másik falu népe viszont könnyű szívvel veszni hagyta a paraszt voltáról árulkodó öltözet-darabokat: a polgári ízléshez igazodott és kritikátlanul elfogadta a kereskedelem közvetítette kommerszet, a konfekcionált tucatárut. Azaz - a viselet nélkülivé válás tényét jelölő közkeletű kifejezést használva - „kivetkőzött". A paraszti ünneplés legfontosabb kellékei elszíntelenedésének, a városi-polgári divat térhódításának a „kivetkőzéssel" megjelölt évszázados folyamata - a felszíni jegyekből úgy tűnhet - máig sem fejeződött be. Ám a helyenként még fellelhető népviseletes „szigeteken" sem ugyanaz a parasztviselet használatának az oka és célja „ma", a már nem is parasztok, hanem kisvállalkozók és alkalmazottak körében, mint volt „tegnap". Ahogy az 1800-as évek végén vagy az 1930-as - 1940-es években polgárira (vagy parasztosra ugyan, de jellegtelenre) cserélt, tehát megtagadott népviselet sem jelentette az országban mindenütt ugyanazt a fényűző pompát! Ha a népviseletet a mindenkori kortársak (tudósok és művészek, muzeológusok és műgyűjtők) érdeklődő figyelmét felkeltő táji csoportoknak (a matyóknak, a palócoknak, a sárközieknek vagy a kalocsaiaknak) az öltözködési módjával azonosítjuk - ezek a viseletek ezen a bemutatón is fel fogják kelteni a figyelmet -, a Kárpát-medence falvainak többségében tulajdonképpen meg sem történt az a bizonyos „kivetkőzés", mert nem volt mit a történelem szemétdombjára vetniük a múltjuktól szabadulni akaró parasztoknak. Vagyis a díszes-fényűző öltözet-együttesek hiánya is jellemzője volt annak az évszázadnyi korszaknak, amikor a Kárpát-medence káprázatos szépségű parasztviseletei kiformálódtak. Be kell persze látnom: olykor a gazdaság- és társadalomtörténeti összefüggések gondos felfejtése is elégtelen lenne annak a különösségnek - úgy is mondhatnám: történelmi kuriózumnak - az értelmezésére, hogy ugyanabban az időszakban - a magyarországi kapitalizálódás évszázadában - miért lehetett a mezőgazdasági termékek