A Herman Ottó Múzeum évkönyve 47. (2008)

KÖZLEMÉNYEK - Boros László: Néhány adalék Tokaj gazdasági, társadalmi életéhez (1850-1950)

2. ábra. Tokaj északi része és a Bodrogzug a U. katonai felmérés szerint Hengermalom, az ecetgyár (1874), a rövid ideig működő likőr,- paplan- és szappangyár szintén a helyi, illetve a belső piacra termelt. A kiegyezés után fellendülő faipar a tiszai faúsztatásra épült. A gyufagyár és a fürészüzem lett Tokaj két legjelentősebb ipari létesítménye. A gyufagyár részben Kárpátaljáról a Tiszán úsztatott fából, részben Lengyelországból hozott gyufaszálakat használt fel, s hagyományos módon állította elő termékeit. Grósz Vilmos az 1912-ben leállított üzemet 1917-ben újjászervezte: előbb 43, később 80-90 főnyi, többségében női munkaerővel a gépesített gyár napi 180 ezer doboz és tasak kénes és „svéd" gyufát állított elő. A nagy gazdasági világválság idején a gyufagyár sem bírta a világpiacon kibontakozó konkurenciaharcot. 1929-ben Grósz Vilmos kénytelen volt átadni az üzemét a Szikra Magyar Gyújtógyár Rt. budapesti cégének, amely a gyárat 1930-193 l-ben felszámolta, a munkásokat szélnek eresztette.

3 A kőbányászat adta a húszas években a legtöbb munkaalkalmat Tokaj lakóinak. A Folyammérnöki Hivatal a mederszabályozási és partvédelmi munkálatokhoz szükséges követ az 1923-ban megnyitott, a Bodroghoz közeli Patkó-kőbányából (3. kép) biztosította, ahol előbb 20 főt, később 100-150 bányászt foglalkoztattak. A kő iránti növekvő kereslet hatására az 1920-as években Reökh István megnyitotta a Hubertus bányát, ahonnan előbb szekereken szállították a vasútállomásra a követ. 1927-ben siklót építet3 Zelenákf., 1995. 158.; A Sátoraljaújhelyi Pénzíigyigazgatóság iratai. Boros L., Tokaj ipara (kézirat).