A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 46. (2007)

KÖZLEMÉNYEK - János István: Kodály Zoltán és a régi magyar irodalom

Végh Mihállyal egybehangzóan a zord de igazságos Istentől várja a megszabadítás - a történelmi igazságszolgáltatás pillanatát: Az igazakat te mind megtartod, A kegyeseket megoltalmazod. A szegényeket felmagasztalod A kevélyeket aláhajigálod" Tóth Aladár találó megállapítása szerint Kodály e kórusmüvében „a magányos próféta és a magára hagyott nép hangja csendül össze.",

6 s ezen túl azonban a költő és népe közti szövetség bizodalma is kifejezésre jut. A zsoltár közösségi énekvers, s ennek megfelelően aktualizálta a zeneszerző az ősi műfajt saját jelenében. Az egyre szűkülő hazában személyes gyűlölködéstől is háborgatva kellett szembesülnie Kodálynak a vér és a dal 16. századával, ám a személyes sorspróbáknál is fájdalmasabban kellett látni és tudomásul venni, hogy a magyarság egyharmad része történelme során először idegen uralom alá vetve kisebbségi sorba kényszerült: ez az eleven élmény szakad ki elementáris erővel a zeneköltőből, megidézve a magyarság egykori, s egykorú sorskérdésehV'A Zsoltár felemelő hatásának titka - túl mesteri felépítésén -, hogy élő drámai zene: költő és népe szövetségének nagyszerű meghirdetése" - írja a műről Eősze László.

7 A 16. század költészetéből azonban számos más verset is megzenésített Kodály, így Szkhárosi Horváth András Vigasztaló énekét (1939), mely mondandójában hasonló Kecskeméti Zsoltárverséhez, s a verszárlat is hasonló, hiszen bár legyőzettünk, ám „nem hagy szégyenbe Krisztus ő felsége". Ide kívánkozik még a Szenczi Molnár Albert szövegére írott zsoltár (50. genfi zsoltár), valamint néhány megzenésített Balassi-vers (Siralmas nékem, Szép könyörgés), s az a viszonylag kései, 1963-ban komponált darab, mely Janus Pannonius: Hunyadi János sírfelirata című epigrammájára íródott. Több darabot is megzenésített Kodály a 17. századi közköltészetből, köztük az „Ifjúság mint sólyommadár" kezdetű éneket, valamint egy halotti siratót, mely Kádár István éneke címen maradt fenn (1917). A 17. századi prózaírók közül többen is kivívták Kodály tiszteletét (Pázmány Péter, Zrínyi Miklós, Misztótfalusi Kis Miklós), közülük azonban egyedül Zrínyi „Az török áfium ellen való orvosság" című röpiratára írt zenét. A „Zrínyi szózata" 1954-ben készült el, bemutatni azonban csak 1955 végén lehetett. A zenetörténet a Psalmussal egyenértékű remekműként értékeli a szintén fontos társadalmi és politikai aktualitást hordozó művet. A „ne bántsd a magyart" refrénszerü visszatérése mellett a grandiózus oratórium még két fontos Zrínyi-gondolatra épül: Hic vobis vei vincendum vei moriendum est (Itt vagy győznöd vagy meghalnod kell) imperatívuszára és a „Szabjunk más rendet dolgainknak" figyelmeztetésére. És vésődjön örökre mindannyiunk tudatába Zrínyi tanítása: „Egyetlen nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak". A nemzet öntudatra élesztése egyfelől, s a történelmi sorskérdésekkel való szembesítése a másik oldalról teremti meg a Kodály-oratórium örök időszerűségét. Zrínyi rettenetes sárkánnyal szembefeszülő heroizmusa nem csupán a magyar Mars, de a mindenkori vigyázók és őrállók felelőssége: „Nehéz ugyan e hivatal nékem, de ha Isten hazámhoz való szeretetét rám tette, ímé kiáltok, ímé üvöltök, 6 FÜR 146. 7 FÜR 146. 655