A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 46. (2007)
KÖZLEMÉNYEK - Boros László: Tokaj Zemplén vármegyei nagyközség kataszteri birtokvázlata, 1904.
Az 1904-es kataszteri térképvázlatról sok információ leolvasható. így pl. az egyes dűlők nevei, földrajzi elhelyezkedései, pontos határai. A valóságnak megfelelően tünteti fel az összes birtoktest nagyságát, elhelyezkedését, formáját, a földhasznosítás módját (pl. szőlő, parlag, legelő), tulajdonosának nevét, a parcella esetleges megosztásának (pl. l A, X Á) mértékét. Számos helyen házaspár tulajdonában volt a földterület. Ilyen esetben a tulajdonos férj neve mellett feltüntették a házastárs leánykori nevét is (pl. Tisza Kálmánná szül. gróf Dégenfeld Schonberg Ilona, Fűnk Herman nős Klein Etellel, Vaskó János és neje Zborai Erzsébet, Rothfuks János nős Schmitz Ilonával). Mint már említettük, a filoxéravész után még 1904-ben is sok volt a parlag, vagy az erősen tőkehiányos terület. Ezt a kataszteri térképvázlat nem tudta minden esetben visszaadni. Nem egy helyen (pl. az Aranyos dűlőben) elparlagosodott, vagy erősen tőkehiányos területeket is szőlőként tüntet fel. Ma már az Aranyos és a Garai dűlő nagy részén egyáltalán nincs szőlő. A 17. és 18. században meglehetős számban találhattunk Tokaj-Hegyalján extraneus szőlőbirtokosokat. Főleg a felvidéki városok (Kassa, Eperjes, Lőcse, Bártfa, Igló) gazdag polgárai vásároltak szívesen szőlőbirtokot Hegyalján, de ha kisebb számban is, feltűntek itt alföldi városok (pl. Debrecen) polgárai is szőlőtulajdonosként. Az 1904-es kataszteri birtokvázlat is feltüntet néhány nem Tokajban lakó szőlőbirtokost. így pl. Vajda Dezső budapesti a Máriás-, Kollár Dénes debreceni a Lencsés-, Nagy Benő kisvárdai lakos ugyancsak a Lencsés-dűlőben rendelkezett szőlőingatlannal. De szerepel még kassai, fiumei (!), miskolci, tiszalöki, rakamazi lakos is a tulajdonosok között. Feltűnő, hogy a Szeles, a Hitvány, a Hidegoldal és a Szappanos dűlőkben volt a legtöbb kis parcella. Nyilván Tokaj legszegényebb lakói rendelkeztek ezen magasan fekvő, kedvezőtlenebb termőhelyi adottságú (mikroklímájú), nehezebben megközelíthető helyeken néhány száz négyszögöles szőlőcskével. Ezek vajmi kevés hasznot hoztak, inkább csak a saját fogyasztásra termeltek. Legtöbb helyen ezen szőlők állaga (nem soros szőlők, a karózottság sem volt megfelelő, tőkehiányos, rendezetlen telepítés, a tápanyag-visszapótlás - trágyázás - nem kielégítő volta stb.) nem érte el a kívánt értéket. Az északias fekvésű lejtőkön gyengébb minőségű bor termett. Az egy katasztrális holdra jutó termésátlagok nemigen haladták meg a 3-6 hektolitert. A legértékesebb szőlők az ún. Nagy-Mézesmálon (Nagyszőlő, Hétszőlő, Talytó, Nyesti, Baksa, Kis-Garai, Szarka, Ménesoldal), tehát a hegy déli oldalán helyezkedtek (helyezkednek) el. Itt voltak szőlőik a módosabb gazdáknak. Kiváló minőségű bor termett (terem) a Kis-Mézesmálon (Lencsés, Szerémi, Donát, Óvár és Palota dűlőkben) is. Ezek a szőlők délkeleti, keleti kitettségűek, s a város felett emelkednek. A Tokaji-hegy lejtőit kb. 200-250 méter tengerszint feletti magasságig foglalták el a szőlőültetvények. Az e fölötti területeket erdő, sarjerdő, bokros és sztyepp (füves) képezte, s kevés gazdasági hasznot hoztak. Éppen ezért nagyobb területek voltak itt községi tulajdonban. A térkép pontosan feltünteti a Tokaj és Tarcal közötti határvonalat, amely az 515 m magas Kopasz-tetőn is keresztülhaladt. A Kopasz-tető mellett a tokaji oldalon a Hársas, Csepegő, Batka és a Kalodás egy része hatolt fel az erdő- és a szteppövezetbe. Itt a már említett Tokaj nagyközségi területeken kívül viszonylag kevés magánkézben lévő birtok volt, pontosan a terület alacsony jövedelmezősége és a kedvezőtlen megközelíthetősége folytán. 677
