A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 46. (2007)

KÖZLEMÉNYEK - János István: Kodály Zoltán és a régi magyar irodalom

Hallj engem élő magyar! Ihon a veszedelem, ihon az emésztő tüz!" S valószínűleg az sem lehet véletlen, hogy Kodály ez esetben prózai szöveget zenésített meg, hiszen nagyon jól tudta, hogy a magyar barokk irodalom legmagasabb eszmei és esztétikai szinten éppen a prózában, s nevezetesen Zrínyi és Pázmány prózájában nyilatkozik meg. Pázmányra, a „bíboros Ciceróra" többször hivatkozik ugyan írásaiban, ám talán kevésbé érezte életmüvét időszerű és ihletadó szellemi alapnak. Mint ahogy időszerűnek érezte, s talán szellemi alteregójának is tekintette Misztótfalusi Kis Miklóst, akiről a „Mentség" megjelenésekor 1940-ben bensőséges hangnemű recenzióban emlékezik meg: „Valóban a Haza volt a hibás? Nem is tudott róla. A hibásak azok, akik elállják a legjobbak útját a nemzethez. Míg ezek el nem fogynak, még nem egy Tótfalusinak kell itt szenvednie. A Mentség egyes részleteit iskolai olvasókönyvekbe kellene felvenni. Hadd tanulja ebből is a jövő nemzedék, mily országromboló destrukció a tehetség üldözése, elnyomása. Ha Tótfalusi ott marad Amszterdamban, ma tán az elzevirek, Aldusok közt emlegeti a müveit világ. Hogy hazajött: még müveit magyarok sem igen tudnak felőle. Ránk mégis értékesebb szomorú, csonka élete, mint lett volna végig ragyogó külföldi pályafutása. Egyéni élete tönkrement, munkáját nem végezhette be. De áldozatának füstje az égre csap és századokra mutat irányt az igaz út felé."

8 A barokk mellett természetesen más irodalomtörténeti korszakok is keretezik a Szabolcsi Bence által találóan Virág Benedek nyomán Magyar századoknak nevezett irodalmi és zenei panorámát. A könnyed rokokó Csokonai a Farsang búcsúzó szavai című müvében és a nem feltétlenül hiteles „Ha bort iszom, vidám vagyok" című vidám dalában elevenedik meg. Katartikus pátosszal szólalnak meg viszont a Berzsenyi-versek, kiváltképp a Magyarokhoz című óda (Forr a világ bús tengere...), elégikusabb regiszterben játszik viszont a másik két Berzsenyi-elégia (Közelítő tél, Levéltöredék barátnémhoz), míg a többi megzenésített Berzsenyi-vers (Magányosság, A tavasz, Az élet dele) némileg oldottabban szólal meg. Kodály bonyolult emberi sorsokat ábrázol, minden megzenésített verse egy-egy költőportré is egyben, ugyanakkor nem vitathatjuk el sem az önarckép jelleget, sem pedig az egyetemes magyarságsors-perspektívát. Akár Batsányi versének feldolgozását nézzük (Franciaországi változásokra 1963), akár Kisfaludy Károly Mohácsának megzenésítését, mindkettőben centrális helyen áll a nemzetsors problémaköre, a múlt és jövő idősíkjainak szembesítése, hasonlóképpen a Kölcsey-versek esetében (pl. Huszt). Vörösmarty költeményeire négy kórusmüvet komponált Kodály (Emléksorok Fáy Andrásnak, A nándori toronyőr, Magyarország címere, Liszt Ferenchez. De megihleti Kodályt Virág Benedek (Békességóhajtás 1801. esztendő), Kisfaludy Sándor egyik Himfy-dala (A bereknek gyors kaszási), valamint Garay János az Obsitos című műve, melynek nyomán keletkezik a Háry János. Igen intenzíven kötődik viszont Kodály Petőfi Sándorhoz, akit népért és nemzetért élni-halni tudó hérosznak tekint, s talán ezért van, hogy megzenésített Petőfi-verseinek csúcsa a "Nemzeti dal, melyet 1956. szeptember 4-én mutatott be a Néphadsereg művészegyüttese, s a korabeli kritika is mint egyedülálló teljesítményt ünnepelte. Hosszúra nyúlna előszámlálni a magyar irodalom azon ismert vagy kevésbé ismert alakjait, akik valamilyen módon kapcsolódnak Kodályhoz. Cikkeiben, tanulmányaiban számtalan megjegyzés, kisebb-nagyobb utalás figyelmeztet arra, hogy napi beszélő viszonyban volt a magyar literatúrával, s az attól elválaszthatatlan magyar nyelvvel. Ebben 8 KODÁLY Zoltán: Visszatekintés. Bp. 1974. II. 312-313. 656