A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 46. (2007)

Csíki Tamás: Család és háztartás - struktúrák és tapasztalatok a két világháború közötti falusi társadalmakban

hiába kért önálló használatra egy földdarabot), hogy az apa földjét a továbbiakban a termény harmadáért műveli, ami ezúttal is a „külön konyhát" tette lehetővé. Id. Öllé Gábor anyja 1937-ben, apja '38-ban halt meg. A hat örökös, mivel az eltérő minőségű, tagosítatlan parcellákon nem tudott megegyezni, és felosztani sem lehetett azokat, a föld- és ingóvagyont elárverezte, s az árán osztozott egyenlő arányban. A neki jutó összegből (kb. 55 ezer korona) id. Öllé Gábor testvérei házrészét fizette ki, valamint - mivel azt lányának kívánta örökbe hagyni - fiának az akkor felosztott közlegelőn telket vett és házat épített. („Én dolgoztam, az apám építette"- szól a fiú visszaemlékezése.) Ifj. Öllé Gábor 1939-ben költözött el feleségével a szülői házból, ám az apjával való gazdasági kapcsolat (földjének harmados müvelése) továbbra is megmaradt. S bár az ekkor 31 éves Öllé - emlékezete szerint - nem mondott le az önálló gazdaság létrehozásáról (ezért külön részes földet kívánt vállalni), e tervét végül feladta („kevesebb is elég lesz"), s 1949-ig, a földműves-szövetkezet megalakulásáig apjának dolgozott. (Feleségétől, akivel „nem értették meg egymást", s akinek a világháború alatt más férfitől született gyermeke, 1945-ben elvált.)

30 Milyen következtetéseket tehetünk e három családról nyert információk alapján, hangsúlyozva, hogy az 1932-ben, egy helyi néprajzi gyűjtő szorgalmazására készült, 70 évet felölelő memoár (a 75 éves Gyenizse Lajosé); az 1970-ben készített, 40-60 évvel korábbi „eseményeket" rögzítő interjú (a 85 éves Tamás Juliannával); valamint a '80-as évek közepén egy kb. 20 főre terjedő néprajzi gyűjtés során készült, minden bizonnyal irányított „mélyebb beszélgetés" (a közel 80 éves Öllé Gáborral), amely ugyancsak több emberöltőnyire (60-70 évre) emlékezett vissza, aligha a pontos „tényekről", mint inkább az öregkori (a '30-as, '60-as és '80-as évekbeli), igaz, minden bizonnyal a múlt rétegeiből összeálló értékrendek és identitások által formált tapasztalatokról árulhatnak el valamit. Mint láttuk, a kiskunhalasi állattartó nagygazda családban a közlegelők felosztása, a tagosítás és egy új tanya kialakítása vezetett a többcsaládos háztartás felbomlásához, majd a törzscsaládi ciklusok újra- és újraalakulását elsősorban a családi munkaerő és a mezőgazdasági bérmunka alkalmazásának változó lehetősége szabályozta. (Az állattartásra épülő gazdaságok - Gyenizse Lajos birtokának 1925-ben 55%-a volt legelő és csupán 27%-a szántó - évről évre állandó munkaerőt igényeltek.) Ezzel minden bizonnyal összefügg, hogy az emlékezetben (az emlékező értékrendjében) a családi gazdaság egysége, valamint a családi státus és egy sajátos kulturális mintában összegződő szokásrend generációról generációra való reprodukciójának prioritása figyelhető meg. Ez akadályozta meg Gyenizse Lajos, majd fia számára az iskolai mobilizációt (a gimnázium befejezését), amivel szemben - miként már az előző generációnál is - a fiatal fiúk önálló állattartását és az állatvagyon gyarapítását biztosította. Ehhez az ágazathoz kötődnek a mindennapi gyakorlatot és a közösségi interakciókat meghatározó családi presztízs örökítésének stratégiái is. Gyenizse Sándor, a redemptus öreg gazda, bár a juhállományt fiával felesben tartotta, annak tulajdonjogát haláláig megőrizte; vagy Gyenizse Lajos bátyja mögött, aki a lófogatot hajtotta, csupán „ökrész" lehetett, s az éjjeli ökörlegeltetésben is csak évek múltán követhette. S persze ennek részeként értelmezzük, hogy a naplóíró emlékezete szerint az öröklést követő földvásárlásokat sem a birtok nagyobbítása, hanem a legeltethető területek összevonása motiválta. 30 Fehérváryné 1988: 48-55. 350