A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 46. (2007)

Csíki Tamás: Család és háztartás - struktúrák és tapasztalatok a két világháború közötti falusi társadalmakban

Az 1880-as, '90-es években kezdődő tanyaépítéseket ugyanis részben a távolabb kialakított szántók művelése, részben a családok gyarapodása miatt az állatok tartására elégtelenné váló szűk beltelkek motiválták. A tanyákra kerülő állomány ellátása a kezdetben ősztől tavaszig kint lakó fiatalabb családtagok, a módosabbaknál cselédek feladata lett, a háborút követően viszont, miután a tanyaépítő generáció tagjai meghaltak vagy a gazdálkodástól visszavonultak, az örökségen megosztozó, illetve a szülőktől önállósulni kívánó fiatalok számára a tanya állandó lakhellyé és új gazdasággá vált. Ezt gyakran a generációk közötti konfliktusok kísérték, amire s az önállósodás nyíltan megfogalmazott érveire egy gazda így emlékezett: „A Napért meg a Holdért dolgozzak fiatal koromban. Ha az anyám után maradt föld termése az enyém lesz, meg engemet és a feleségemet ruház és lábbelit vesz [ti. az apa], mert őnála szakad le, akkor itt maradok." Ami a generációk együttes munkáját feltételező családi gazdaság eszmenyével szembeni egyéni ambíciók érvényesülését jelzi. A Heves megyei Átányon viszont a hagyományos települési rend: az egymástól távoli lakóudvar és ólaskert üzemegysége igényelte a törzscsalád ciklikus újraszerveződését, vagy a nukleáris családmagok közötti gazdasági kapcsolatok fennmaradását. Míg az ólaskertek felbomlására, a lakó- és gazdasági udvar egyesítésére akkor került sor, ha a szülők halála után a két üzemrész fenntartásának demográfiai feltételei nem teljesültek. (Átányon az 1940-es évek elején a háztartások 47%-a volt nukleáris, 43%-a törzscsalád és alig több mint 1%-a összetett család.)

23 A természetföldrajzi és ökológiai tényezők, a telektípusok és a településrend, valamint a háztartások közötti összefüggéseket a bodrogközi falvak is példázzák. A homokdombok gerincére épült halmos települések közül Vajdácskán pl., ahol a beltelkek és a szántók a folyószabályozás után sem növekedtek, a keskeny hosszúudvarokon sorba épült házakban a századfordulón akár 8-10, nem csupán rokon család zsúfolódott össze. Karcsa Ófalu nevű részén, ahol sokáig szintén a magas vízszint és az egyutcás struktúra akadályozta a települési helyek bővülését, „egy telken 3-4 azonos nevű család lakott", az 1890-es évektől azonban a csatornázások, valamint a korábban meghatározó állattartást szolgáló gazdasági épületek lebontása biztosította az újabb házhelyek kialakítását. (A településen 1900 és 1930 között a lakóházak száma 142-ről 318-ra emelkedett, míg az egy lakóházra jutó átlagos népességszám 11-ről 7 főre csökkent.) A legmagasabban fekvő, zsúfolt falurészek egyébként a községek legkorábban települt központjai voltak, melyek az egykori sík árterek felé terjeszkedtek. Nagyczigánd a 19. század közepén még csupán egyetlen utcából és két házsorból állt, az 1920-as évekre viszont két újabb, az eredetivel párhuzamosan futó utcasor épült ki. Ezzel a belsőségek területe megduplázódott, ami a mélyebben fekvő Kisczigánddal való egységesülést is lehetővé tette. Hasonlóképpen, a homokszigetre települt Ricse telkei a belvízrendezés után a külső határrészek felé terjeszkedtek (1900-ban egy lakóházra átlagosan 10, 1930-ban 6 fő jutott), vagy az egykori ártérben fekvő Kenézlőn szintén a folyószabályozásokat és a lecsapolást követően, ami a Bodrogközben 1897 és 1913 között zajlott, nőtt a beltelkek nagysága. (Ezen a településen a századfordulón egy lakóházra 7, 1930-ban 5 fő jutott.)

24 22 Fehérváryné 1988: 22-23, 85. 23 Fél-Hofer 1969: 109-110,405. 24 MSK 1. köt. 262-265, 306-307, 83. köt. 226-227, 192-193, Ébner 1925: 75-76, Dankó 1964: 143-163, Ncmeskéri-Walter 1966: 336-339, Szabó 1968: 56, 85-86. 346