A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 45. (2006)

Gulya István: Az ács-, tetőfedő- és bádogosmesterség Északkelet-Magyarországon a 16-19. században

AZ ÁCS-, TETŐFEDŐ- ÉS BÁDOGOSMESTERSÉG ÉSZAKKELET-MAGYARORSZÁGON A 16-19. SZÁZADBAN GULYA ISTVÁN Tanulmányom a 2005-ben megjelent, kőműves- és kőfaragó-mesterségeket bemutató írás

1 folytatásaként, további építőipari szakmák bemutatására vállalkozik. A kutatás

2 időbeli határait a bemutatott mesterségek elterjedésének időszaka és az 1872-es, a céheket megszüntető első ipartörvény jelölte ki. A címben jelzett észak-magyarországi terület elsősorban a történeti Borsod, Abaúj-Torna és Zemplén vármegyéket jelenti, kitekintéssel Gömör-Kishont és részben Sáros vármegyék felé. Kassa és más, határainkon kívül eső városok tekintetében a téma teljes feldolgozására nem volt lehetőség, ezért ezeknél csupán a kapcsolatok és kölcsönhatások feltárására vállalkozhattam. Az építőipari szakmák kutatása - ahogyan már korábban is jeleztem

3 - nem korlátozódhat a céhes iratok megismerésére, mivel ezen szakmák jellemzője, hogy a 19. század végéig meglehetősen csekély volt művelőinek száma, céhekbe szerveződésük (néhány települést leszámítva) más szakmákhoz képest jóval később kezdődött, és szervezeteik számban is elmaradtak más iparágakhoz képest. A nagyobb városokat leszámítva, az építőcéhek késői alakulásuk miatt kevés iratot hagytak maguk után, melyek jelentős része nem maradt az utókorra, így sok céh esetében csak töredékes adataink vannak. A céhen kívüliek kutatása természetesen még nehezebb feladat. A felhasznált anyagokról és a munkafolyamatokról leginkább a fennmaradt épületek és az elpusztultak maradványai tanúskodnak, de nagyon sok információt szolgáltathatnak a múzeumokban őrzött szerszámok, képzőművészeti alkotások ábrázolásai, a régészeti kutatások során előkerülő eszközök és a néprajzi analógiák.

4 A kutatott építőipari mesterségek történeti fejlődését nehéz általános mutatókkal leírni. A Kárpát-medence változatos domborzata, növényvilága, természeti értékei, és az itt letelepedett magyarságot az évszázadok folyamán sorozatosan, de helyenként eltérő mértékben érő etnikai-kulturális hatások nagyon változatos építészeti és településszerkezeti hagyományokat hoztak létre. A honfoglalás korától napjainkig döntően a társadalmi és az ezzel összefüggő anyagi helyzet, valamint az adott terület építészeti hagyományai határozták meg a lakáskörülményeket. A korai középkorban a veremháztól a gerendaházig számos építési technika mutatható ki a források alapján, melyeket a természetben fellelhető anyagok változatos kombinálásával alakítottak ki. A fa- és földházak elkészítése nem igényelt különösebb szakértelmet, a népesség zöme mindennapi munkája során 1 Gulya 2005. 127-153. 2 Jelen tanulmány az Országos Tudományos Kutatási Alapprogram által támogatott, OTKA T 042839 nyilvántartási számú „Kézművesipar Északkelet-Magyarországon (16-20. század)" c. program keretében végzett kutatások eredményeként készült. 3 Gulya 2005.127-129. 4 A fafaragás és faépítkezés technológiájának megismeréséhez különösen fontosak a néprajzi kutatások, hiszen a szerszámok és a munkafolyamatok az elmúlt évtizedekig jórészt változatlanul, nemzedékről nemzedékre öröklődtek. 217