A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Goda Gertrúd: Holló Barnabás (1865-1917) élete és munkássága

testtartásával a művész visszavezeti a figyelmet a középpontba. Széchenyi tekintete a másik inspiráló, Felsőbüki Nagy Pál elegánsan kifordított figurájára vetődik, midőn szavait az ülésen elnöklő Máriássy Istvánhoz intézi. A kitörő örömmel fogadott bejelentést a háttérbe kerültek magasra emelt kézzel, ujjongva fogadják. Ők már szinte rajzként érzékeltetik a mélységet, míg az előtérben lévők egy nézetre komponált körplasztikáknak foghatók fel. Ezért az egész dombormű a szokottnál lényegesebb mélységgel bír! Az ún. haut reliefeken, azaz a magas domborműveken is túltesz! De a mű egységességét mindez nem befolyásolja hátrányosan. A már említett szerencsés tömegmozgatás, a nyugodt felületek és a mozgalmas részek egymáshoz viszonyított aránya meggyőzővé, életszerűvé teszi a tablót, ami talán mondhatjuk, hogy természetesen színpadszerű megoldásoktól sem idegen, s ami nagyon is velejárója volt akár a felvilágosodás korának, akár a történelmi múlt bűvöletében élő historizmusnak. A gesztusokkal bőven kísért pátoszról nem is beszélve. (Holló Barnabás maga rendezte meg felkérésre ezen esemény életképi verzióját a Sopronban rendezett Széchenyi-ünnepség alkalmával.) A művész ezen fiatalkori művével van leginkább jelen a magyar művészettörténetben. De a jól ismert reprodukció korántsem adja vissza azt a magával ragadó élményt, amit az a személyes találkozáskor kivált a nézőből. Maga a 170x440 cm-es méret, a bronz anyagszerű volta nagyban hozzájárul a katartikus élményhez. A szűk Akadémia utca még segít is abban, hogy részesei legyünk az eseménynek, kicsit úgy, ahogyan az első sorból látja a néző a színpadon játszódó drámát. A mindig szórt világítású fal az egységes hatást kedvezően befolyásolja, mégsem lehetünk elégedettek e nagyszerű mű elhelyezésével. (S ez a megállapítás kiváltképp igaz, ha az intézményért sokat fáradozó és nem csekély áldozatot hozó alapítókra gondolunk.) A felavatásra egy újabb Széchenyi István-ünnepség keretén belül, 1893 januárjában került sor. Általános tetszés övezte a korrekt, akadémikus szellemű alkotást, ami az esemény komolyságához nagyon is illik, s ami a 19. század hivatalos művészi elvárásának megfelelt. Holló Barnabás megmutatta kiváló mintázóképességét és bizonyította kompozíciós felkészültségét, mintegy rászolgálva a megelőlegezett bizalomra. A megrendelők elégedettsége abban is megnyilvánult, hogy a későbbiekben is számítottak munkáira: Erzsébet királyné Deák Ferenc ravatalánál, Körösi Csorna Sándor mellképe, Mikszáth Kálmán mellképe ugyancsak az Akadémia palotája számára készült. Mindezek ellenére a mű kissé magányos. Témáját és művészi kvalitását illetően nincs folytatása. Mégpedig olyan értelemben, ha összevetjük a szobrászatilag megoldott történelmi tablót a nagy, hivatalos akadémikus festőművészek, Benczúr Gyula, Than Mór, Lotz Károly munkája iránti igénnyel a korabeli középületekben, mint a Nemzeti Múzeum freskói vagy éppen az Akadémia belső díszei esetében. Ezzel az alapítást felidézendő szobrászi remekkel - legalább egy futó pillantás erejéig - minden érkezőnek szembesülnie kellene, azért is, mert a reprezentatív belső térben más mű nem utal eme felejthetetlen tényre. A fiatal művészre a kezdeti sikernek megvolt a jótékony hatása. Nagy lelkesedéssel fogott a Főváros által 1897-ben kiírt báró Wesselényi Miklós-emléktábla pályázathoz. Ez méretét tekintve kisebb az előbbinél (350x210 cm), de ugyanúgy életképszerű megoldást igényelt. Az 1838-as nagy pesti árvíznek emléket állító mű ama rettenetes éjjelt idézi, ami március 13-án, minden előzetes küzdelem ellenére kegyetlen pusztítást végzett. „A nyomor félig öltözött alakjai - amint Jókai fogalmazott a Kárpáthy Zoltán című regényében - roskatag házacskájuk tetején, kétségbe esve várták szabadítójukat." A helyzet tragikus voltát felismerő árvízi hajós a leginkább rászoruló nincsteleneken segített, akik szorult helyzetükben nem találtak volna más oltalmazót. Hat évtized múltán az 405