A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Veres László: Északkelet-Magyarország asztalosipara a 16-19. században

ötvözetét jelenítették meg. Az ülőbútorok elnevezésében többnyire utaltak a méretükre és a huzatukra egyaránt. A hagyatéki leltárakban nagyon nagy számban szerepelnek a fogasok barna, zöld és fekete színben, festetten, álló vagy falon függő formában. A hagyatéki leltárak adatai arra engednek következtetni, hogy a 18. század utolsó két harmadában és a 19. század első felében a fogas nagyon fontos bútordarab volt, hiszen sokféle tároló funkciót is betölthetett ebben az időszakban. A falra elhelyezett bútorok közül figyelemreméltó a stelázsi. Fogasként hasznosítható és tárolásra szolgáló bútort jelent. Valószínűleg a bútortípus átmenetet képezett a függesztéssel és a vízszintes elhelyezéssel történő tárolási módot megtestesítő lakberendezési tárgyak között, a stelázsi fogas és tárolóeszköz volt egyszerre. A szakirodalom adatai szerint a 18. században és a 19. század elején a mezővárosi, valamint a paraszt-polgári lakóházak legfontosabb bútorfélesége a láda volt. A hagyatéki leltárak is erősítik ezt a prekoncepciót. Északkelet-Magyarország vidékén a hagyatéki leltárak információi szerint fontos bútordarab volt a láda. A legkülönbözőbb elnevezéssel fordulnak elő a forrásokban, ruhás, gyolcsos, szalonnás, dohányos stb. A források a lakóházak nélkülözhetetlen, ugyanakkor általánosan létező tárgyaként jelenítik meg ezeket a bútorféleségeket, méretre és díszítményre való utalás nélkül. Megállapítható, hogy a paraszt-polgári háztartásokban a ládák legalább olyan fontos szerepet töltöttek be, mint az almáriumok. A népművészeti kutatók felfogásának mond ellent az a tény, hogy az 1850-es évekig egyáltalán nem találunk utalást a ládák festett díszítésére. Csupán csak a kék megjelölés bukkan elő néhány esetben. A bútorok festésének kérdése átvezet bennünket az asztalosmesterek hierarchiájának vizsgálatára. Utaltunk erre a korábbiakban, hogy a legjelentősebb asztalosközpont, Miskolc céhes mesterei már a 18. század dereka táján is készítettek festett bútorokat. Ezek színe kék volt. A festés jelentősége a 18. század utolsó harmadában és a 19. század első évtizedében teljes mértékben háttérbe szorult, mint erre a források utalnak. Vagyis a bútorok festésére az uralkodó nézetek megállapításainak legmesszebbmenőkig való figyelembevételével sem találunk nyomokat. 1813-tól - az országos céhvizsgálatok időpontjától - utal egyre több jel arra, hogy megkülönböztették egymástól a társadalom különböző rétegei számára termelő asztalosokat. Az írott források éles különbséget tesznek a megrendelésre dolgozó és vásározó mesterek között, mely utóbbiak többnyire festették termékeiket. Az asztaloscéh tagjai közül a „német czeh" tagjai dolgoztak megrendelésre, míg a „magyar czéh" tagjai vásári értékesítésre. A miskolci asztaloscéh irányításában 1823 után következtek be jelentősebb változások, amelyek befolyásolták a céhszervezet egészének is az életét.

41 A tisztségviselők száma jelentősen lecsökkent. Ettől az időszaktól kezdve már csak fő céhmester, második céhmester, első, második és harmadik jegyző vezette a társulatot az országos céhszabályzatnak megfelelően. A hagyományok továbbélését az atyamester és az ifjabb mester megmaradt funkciója jelentette. 1831-ben a kolerajárvány alatt „epe mirigy nyavalya" miatt 3 céhtag halt meg. A céhtagok közül 36 mesternek kellett 5-5 forintos segélyt biztosítani, hogy életben maradjanak. A kolerajárvány után munkakereső mestert is választottak a céhszervezet vezetőségébe. Az ő feladata a piacon és a vásáron történő értékesítés megszervezése volt a szegény magyar céhmesterek, vagyis a festő és vásározó 41 Vö.HOMHTD. 76.10.1. 98