A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

KÖZLEMÉNYEK - Boros László: Tokaj 1573-ból való urbárium szerinti rendtartása

TOKAJ 1573-BÓL VALÓ URBÁRIUM SZERINTI RENDTARTÁSA BOROS LÁSZLÓ A sátoraljaújhelyi Zemplén Megyei Levéltár (Z.m.L) őrzik Tokaj város hajdani gazdálkodásáról szóló, egyik legrégebbi írásos emlékét. Az „1573 ezdendőbeli az Tokai Inventarium es az Urbárium szerent való teörveniek es rend tartások" nemcsak a történészeknek, hanem a történeti földrajzot művelő szakembereknek is sok mindent elárul a kor, a város 16. század második felének gazdaságáról, gazdálkodásáról, szokásairól, törvényeiről, azok alkalmazásáról. Kiderül, hogy az itt élő ember felismerte, és már akkor is maximálisan alkalmazkodott a természetföldrajzi feltételekhez, környezethez. Az „Inventarium"-ból egyértelműen kitűnik, hogy a Tisza és a Kopasz-hegy közé szorított városban már aló. században is a szőlő, a bor volt a fő megélhetési forrás, termelése pedig szigorú keretek, törvények között történt. A Tisza és a Bodrog áradásai, szabályozatlansága miatt szántóföldi gazdálkodás nem folyhatott a település határában, viszont az év egy részében szárazra kerülő sík térszínek, valamint a hegyi rétek kitűnő feltételeket biztosítottak az állattartás, elsősorban a szarvasmarha-tenyésztés számára. A szarvasmarha-tartás ez idő tájt fontos szerepet játszott a paraszti gazdálkodásban nemcsak Hegyalján, hanem az egész Kárpát-medencében. Húsán, tején és bőrén kívül a talajerő visszapótlására használt trágyájáért is tartották. Mellette „igavonó barom" szerepe is igen jelentős volt. Mint említettük, a Tisza és a Bodrog áradásai miatt Tokaj nem rendelkezett a 19. század közepe előtt szántóterülettel. Ez olvasható ki az 1573-as rendtartásból is: „Mivel hogy Tokainak semmi szanto földe nincsen, eleitől fogvuan ez mi varosoknak lakosi az földes Úr szamara, sem őszi sem tavaszi vetessél es szántassal nem tartoznak es nemis tartoznak vidéki földön, hanem vagion az földes Ur szamara való Négy szeöleö, melynek egyike vagion az varos felet kit Palota Szeöleönek hinnak; az hárma az Mézes Málon vagion, kiknek eggyiket Barath szöleönek hijak, masikat Nemet, alias Lisztes Szőlőnek, harmadikot Szeremi szőlőnek neveznek. Ez négy szőlőnek Nyitásával, Metzesevel, venyike haniasaval, kétszer meg kapallasaval, kötözésével, megh szedésével es be fedésével az varos népe tartozót. Mikor pedig homlitottak ez Szőlőkben az Udvarbirak es tisztartok megh fizettenek az homlitonak es mastis tartoznak." A felsorolt egykori dűlőnevek ma is léteznek. A Mézes Mái napsütötte, meleg, délies fekvésű, jó bort termő lejtőt jelent. A rendtartás utal aló. századi szőlőmunkákra. Már akkor is metszették a szőlőt, a levágott venyigét kihordták a szőlő szélére (mezsgyére), ősszel befedték a fagyérzékeny tőkéket. A fedéssel a tőkék körül keletkező gödrök pedig felfogták a téli csapadékvizeket (hólevet). A kipusztult, kiöregedett tőkéket homlítással pótolták. Ezek a műveletek ma is ismertek, sok helyen alkalmazzák is, ill. ezen szőlőmunkákat aló. század második felében is ismerték és alkalmazták. Szántóföld nem lévén a város határában Tokaj népe nem volt kötelezve a földesúr számára „sem őszi sem tavaszi vetésre sem szántásra". Annál inkább a földesúr szőlőjében és pincéjében kellett dolgozniuk. „Mikor az borokat heliere kellet rakatni szüret után, avagy egy helybeöl masuva kellet helyeztetni, azzal az varos népe tartozik." 627