A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Bodnár Mónika: A magyarországi Gömör kézművessége

laposra hasított nyers fát fonás előtt tűz fölött pállította (puhította), hogy könnyebben hajlítható legyen.

5 A szuhaföiek kosaraikat a helyi cigányoktól szerezték be, akik kerek- és hátikosarakat is fontak.

54 Az alsószuhaiakat a rudabányai Antal bandája látta el a hétköznapi munkákhoz szükséges fonott kosarakkal, vásárokon csak a díszesebb ünnepi kosarakat szerezték be.

55 A jósvafőiek is úgy emlékeznek, hogy a kosarakat, a tyúkültető, tyúkborító kasokat vékonyabb fűzfa-, mogyoró- vagy hársvesszőből főleg a cigányok készítettek.

56 A cigányok a kosarak mellett seprűket is kötöttek és árusítottak.

57 A 19. század végéig a zsúpfedeles házak voltak általánosak. A zsúpot rozsszalmából kötötték, mert annak jó hosszú szára volt. A rozsot mindig kézi cséppel csépelték, így nyerték ki a szemet, vigyázva rá, hogy a szalma ép maradjon, össze ne törjön. Amikor még szükség volt rá, általában minden férfiember értett a matringkötéshez (matringnak nevezik a zsúpfedeles házak fedéséhez használt rozsszalma csomót). A 19-20. század fordulójától folyamatosan előtérbe került a cseréptető, ezzel szükségtelenné vált a matringkészítés. Ezt követően lassan kiveszett az effajta tudás. Búzakalászból kötötték a díszes aratókoszorúkat, melyek elmaradhatatlan kellékei voltak az urasági gazdaságok aratóünnepségének. A kávára kötött koszorút mezei virágokkal (szarkalábbal, búzavirággal), krepp-papírból készült színes rózsákkal, szalagokkal, búzakalászból font körte alakú csüngőkkel ékesítették. Ügyes kezű koszorúkészítőnek számított Kelemérben Jávora László és B. Rási Lajos.

5 7. Mézeskalácsosság A mézeskalácsosok a középkorban az édességek specialistáinak számítottak. Évszázadokon keresztül városokban működtek. A mesterek termékeikkel, a mézesbábokkal vásárok, búcsúk elmaradhatatlan résztvevői voltak. Mézeskalácsaik között voltak ehetőek és dísztárgynak szánt, mintázott, később festett darabok is. A mézeskalácsokon kívül árusítottak mézsert, valamint gyertyákat és viaszoffereket is. E két utóbbit a lépesméz melléktermékéből, a méhviaszból készítették. Mivel a kutatott térségben egyetlen város sem található, nem meglepő, hogy viszszamenőleg nem találunk itt egyetlen mézeskalácsost sem. Ám azt biztosra vehetjük, hogy vásárokon és búcsúk alkalmával az itteni népesség is találkozott mézeskalácsokkal, leggyakrabban minden bizonnyal Hegyi Dezső putnoki mézeskalácsos termékeivel. Hegyi Dezső 1892-ben született Szekszárdon. Simontornyán Vittek Gyulánál tanult. Ezt követően Losoncon, Budapesten, Pápán, végül Rimaszombatban volt segéd, 1916-ban Rimaszombatban önállósította magát. Huszár, szív, tányér, „debreceni" formákkal dolgozott. Viaszgyertyaöntéssel is foglalkozott. Közben Rimaszombatban megkedvelték egymást mesterének lányával, akit később feleségül vett. A trianoni békekötést követően kiutasították őket az országból, így telepedtek le Putnokon. Hegyi Dezső halála után özvegye folytatta a mesterséget, de azt nem adták át senkinek.

59 E. Kovács Lászlóné 21-22. Zomborka Márta gyűjtése (HOM NA 4279). Cseri Miklós gyűjtése (HOM NA 4036). Nadanicsek Imréné Kosján László gyűjtése (HOM NA 3988). FaggyasL, 1986.49. Bodgál Ferenc gyűjtése (HOM NA 894). 532