A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Sümegi György: Csabai Kálmán festőművész levelesládájából

1949-ben szerződtetett a tucumáni egyetem. A feltétel egyszerű volt, hat hónap alatt tanításra alkalmas formában kell spanyolul beszélnem. Ha mint tanár nem válok be, mehetek. Három év múlva a fizetésem duplája volt az argentin nyilvános, rendes egyetemi tanárok fizetésének. Szülőhazámtól nem kaphattam meg ezt a meghívást. Egyáltalán, tudod-e Kálmán, hogy én soha semmi hivatkozható meghívást nem kaptam. Az érv: az otthon élők megszenvedték a jogot. És én? Talán tejben, vajban fürödtem? Három különböző kultúra területén kellett így vagy úgy megmaradnom. És ha megmaradtam, akkor nyilván olyan emberi és szakmai tapasztalatokat szereztem, amik alkalmassá tettek volna a tanári állásra most, mint az argentin állásom idején. Ha az argentin egyetem úgy érvelt a szerződésemnél, hogy az európai látásomra szüksége van az oktatásban, harminc év külföldi tartózkodás nem tett volna alkalmassá arra, hogy a magyar növendékeknek valami olyan üzenetet hozzak nyugatról, ami feleslegessé tette volna, hogy állandóan nyugati revisták elkésett utánzói legyenek? Persze-persze, mondta Zsuzsi, de „Maga annyira szegény, hogy a szakmai rangja itthon nem meggyőző". (Ezt a mondást később Zsuzsa letagadta, ezért utolsó „munka-ebédünkön" már tanút is hívtam.) Megérteném nagyon is, ha nem értenél meg, és olyan érzékenységgel vádolnál, amihez sem jogom, sem okom nincsen. Hiszen mondhatod: 1972-ben a kiállításomon mindent megkaptam. Még mennybe is vittek, ahogy otthon mondani szokták. De én nem akartam mennybe menni, én haza szerettem volna menni. Valami biztonság-félébe is, ha már a nyugdíjamat Amerika nem fizeti ki. Csak egy célzás Aczél részéről, hogy hazajönnék-e tanítani, ha már úgyis tanítványom a magyar grafikusok jó része. Nem. Nem kaptam semmi célzást. Sőt. Tegezésemet durva magázással visszautasította. Akkor még nem tudtam, mennyire jóban van Hamza Andrással. Azt hiszem, eleget írtam elhatározásom kényszerítő körülményeiről. Most egy kicsit viszszamennék terveinkhez. Végvárival neki foghatnátok a legalább részbeni megvalósításhoz. A magyar figuratív rajzolás - az én rajzaimat is beleértve - két nagy hibában szenved. Az egyik a manierizmus, a másik a hellenizmus. Mindkettő széllel-bélelhető gumitömlőnek veszi a valóságos formákat, amiket aztán a saját önkényes elhatározása szerint a művész érzelemmel vagy akarattal jólesően torzzá pumpál. Én azt hittem, hogy a miskolci művésztelepen kialakítunk egy olyan, tanulmányokon alapuló kísérleti rajzolást, ahol a valóságot fedő formákon letapogatjuk a millió kontúrt, és mintha húrok lennének, csak azokat pengetjük meg a húrok közül, amik legkarakteresebben fedik az egyszeri, az egyedi élményt. Ezek a karakteres kontúrok aztán megjelennének a rajzban az élménynek megfelelő egyszeri, de teremtettnek látszó viszonyban, és azzal a meggyőző igazsággal, hogy bár így együvé hozva még soha nem fordultak elő a látványban, de mégis a valóságos formákon ténylegesen léteznek. Ez a tengeri hereberének hangzó mondatféleség a gyakorlatban egyszerűvé válna, és rajzolva értelmesebbé is. Megtanulnánk a tapasztalatból és a realizálásból, hogy milyen viszonyok alakíthatók ki az egy formáról lehántott különböző kontúrok között. Az analitikus és a szintetikus kubizmus ezt a szándékot érezte, de a tér és a forma, a forma és a sík viszonyát annyira meghatározták a test-élek, hogy új kapcsolatok létrehozása lehetetlen volt. A vonal azonban, ha azt nem síkból (a síkot meg testből) vezetjük le, hanem a dimenzió nélküli pontból építjük fel, akkor a vonal megtartja alkotó elemének (a pontnak) dimenzió-mentes dimenzió-teremtő képességét. Nos, ez a vonal a valóságos formákon úgy száguldhat jobbra-balra, mint havas síkon a szánkó, amelyik jókat nevethet a talán gyorsabban haladó, de sínekhez láncolt vonaton. Ez a szánkó most hasznos metafora lehet. Össze-vissza száguldhat, és így szabadabb mint a vonat, de egyben azért egytestvérek, sem a felület alá, sem a felület fölé nem mehetnek. És még abban is testvérek, hogy mindig azon a felületen vannak, ahol vannak, és nem azon, ahol hajtójuk esetleg vágyaiban szeretne lenni. Hozzá kell tennem még ehhez a metaforához, hogy nem tudományosan meghatározott felületről beszélek, hanem az élmény felületéről. Ez az élmény egy hivatkozási kereten belül is különböző, de egyformán igaz lehet. Gondold el, tapintásod élményét ugyanazon a női testen közösülés előtt és után. Milyen két különböző és mégis mily egyformán életbe, sőt vérbe vágó igaz élmény. Hát ilyesfélén próbálom én megmagyarázni a modern grafikához szükséges, de még lappangó vonal természetét. Amit aztán ragozhatnánk, mint az igét vagy a főnevet, fokozhatnánk, mint a melléknevet vagy a határozót. Ugyanez a terv Magyarországra vonatkozóan már fuccsba ment. De talán itt, vagy Argentínában vagy akár Párizsban nyitott és vájt füleket még találhatok. 474