A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Sümegi György: Csabai Kálmán festőművész levelesládájából

ami nemcsak azért okozott nagy örömet, mert a - most kisült, nem létező - bojkottot feloldotta, hanem azért is, mert a már szinte végleg eltemetett honvágyamat újra felélesztette. És még menynyire. Katalógusod képei, a képek címei nosztalgiámnál fogva végigszáguldatták velem a sóvárgott tájakat. Persze, hiába. Haza már nem igen mehetek soha. És nem csak a P.Ö.G.-től. Gacstól, Csohánytól lenyelni kényszerített gorombaságok miatt. Anyagi helyzetem annyira bizonytalan lenne otthon, hogy állandóan éreznem kellene védtelen kiszolgáltatottságomat; politikai meglepetések, helyi és országos kiskirályok szeszélyei, a szüntelen fúrás és persze, a szüntelen rang-lefaragás is előbb-utóbb távozásra kényszerítene. De akkor aztán már hova? Hiszen a nyugdíjamat is elveszíteném akkor, amikor hazatelepednék, és lehet, hogy örökre. A műteremből is kitúrhatna valaki dörzsöltebb, meg a munka-alkalmakból is. A mellékelt spanyol szöveget azért küldöm, hogy Te is láthasd, amikor tanár szerettem volna lenni a Főiskolán, azt nem alap nélkül akartam. Tudok tanítani. Szeretek tanítani. És ha taníthattam volna csak legalább öt évig, a helyzetem otthon jogilag biztossá válhatott volna. Sajnos, nem volt rá mód. Fehér Zsuzsa olyasmit morgott, hogy nincs szakképzettségem a tanításra. Supka Magda meg arra bukkant rá valahol, hogy ábrázolóból elbuktam. Ilyen ordasok ellen aztán kár is igyekezni. Képesítésük és céllal rostált adataik vannak arra, hogy műtörténetté gyalázzák az igaz történetet. Mellékelt curriculum studii szerint más válogatás is lehetséges. Szinte kedvem lenne egy emigráns újságban „megmagyarázni a bizonyítványom", a kontrák ellen. Még a P.Ö.G. által hazaárulásnak nevezett emlékmű körülményeit is megszeretném magyarázni: „Jó pénzért lucskosra nyaltad a kapitalizmus fenekét", mondta az igazgató úr. A „JÓ PÉNZ" jóval kevesebb, mint amennyit az öntő kapott. Az ötször öt láb helyett a kivitelezés végül is hatszor hét és félláb lett. Mivel én soha szobrászattal nem foglalkoztam, még sebtében meg kellett tanulnom valamelyest ezt a szakmát is. Mérhetetlen mennyiségű plasztilint használtam fel, mert a műteremben lévő rajzokat féltettem a nedvességtől. Az elfogadott terv előtt több más tervet is csináltam időt, fáradságot és zsebemből fizetett anyagot nem kímélve. De szájbaszökken a kérdés, miért is csináltam? hiszen még csak nem is vagyok szobrász. Hát ezért: a magyar események tíz éves évfordulóján a norwalki városi tanács felajánlott a helybeli magyar bizottságnak helyet és jogot egy emlékmű felállítására. Az ajánlást el kellett fogadni. De ki fogja megcsinálni? Előzetes tapogatózásnál kisült rögtön, hogy nem is jelentős amerikai szobrász csak a tervért tízezer dollárt kér. A „hivatásos" magyar szobrászok sem voltak sokkal szerényebbek. Ott állt tehát a norwalki magyar közösség egy kínos felajánlással a hozzá való pénz nélkül. Ekkor jött segítségül Hamza tiszteletes úr egy nálam könnyen beváltható trükkel; nem említve a magas árakat, politikai nehézségekre hivatkozott, mondván: „Lajos, csináld meg ezt az emlékművet, mert nagy a veszélye annak, hogy bárki kapná is a megbízatást, biztosan felhasználná hidegháborús alkalomnak. Vedd ki a fasiszták kezéből a lehetőséget". Mivel nem tudtam arról, hogy az igazi probléma anyagi, bedőltem az érvnek kénytelen-kelletlen, de leginkább azért, mert tudtam, hogy Hamza - mint most, akkor is - a magyar állam ugyan nem hivatalos, de nagy hatalmú képviselője. Ha tehát az ő kérésére csinálom a munkát, ezt közvetve a magyar állammal egyetértve teszem. Csak jóval később tudtam meg, hogy mi volt az ügy anyagi háttere, mint ahogy később tudtam meg azt is, hogy Hamza otthon ügyesen beárulta az amerikai kapitalizmussal, „sőt kormánnyal" való együttműködésemet. Hát így esett Nagyidán az emlékmű koronázás. Olcsón kifelé emlékművet, hazafelé ellenem bármikor felhasználható vádat öntettem bronzba. P.Ö.G. elő is rántotta alkalmas időben. Olyan szónoki tűzzel frecskelte az adatokat, hogy én biztos voltam benne; vagy magnónak, vagy nyitott ajtók mögé meghívott füleknek szavalt. Jó előre tudta, hogy mikor érkezem, mint mindig, pontosan akkor is. Avatott füleknek szánva még kioktatott az amerikai kétpártrendszer hátrányairól is, meg a háborús uszítás ocsmányságáról aláhúzva gyalázatos szerepemet ebben a „provokációs kapitalista hadjárat"-ban. Mellesleg még azt is szememre hányta, hogy én csökönyösen lipicai lovakat akarok rajzolni, pedig ő és lószakértő barátai időben figyelmeztettek engem, hogy külföldön csak az arab és angol telivérek érdekesek. Nehezen hiszed, ugye? Én is csak alig. A három melléklet után a francia királyné, aki eddig is becsületes volt, most már annak is látszik. De meddig? Ki tudja, hogy annyi temérdek bíborosból ki fog újra nyakláncot fonni, naiv lelkeknek való csapdás kertet ásni? És hol lennének a három testőrök? Ebben a metaforában 472