A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Sümegi György: „Alkalmazott és finom művészet között nincs különbség” Szalay Lajos levelei Konecsni Györgynek (1969)

mások hisznek benne. így kissé közvetve leboibrcoltam a mégegyszeri hazautazásomat is. Értesz, ugye? Ebben maradva, szeretettel üdvözlünk Benneteket: Juci és Lajos Nagyon, de nagyon szerettem volna hazamenni, de bizony sok körülmény ellene van ennek a szándékomnak. De meg a 67-es látogatásom visszhangja is annyira lehangoló volt, hogy jobbnak látom, ha egyelőre várok egy újabb vizittel. Juci otthon volt három hétig, és ő sem lelkesedik az én újabb látogatásomért. Talán jövőre, ha Isten éltet. Ha csak azért nem írnál, mert féltesz a silabizálástól, hát itt a próba, hogy már csak a saját ákom-bákomom miatt is hozzászokhattam a hieroglifák böngészéséhez. Minden sorod öröm nekem, és nagyon jólesik olvasnom a leveledet. Hisz 40 éve kb., hogy ismerjük egymást. így hát csak írogassál nyugodtan, ha éppen kedved szottyanna rá. Mégegyszer szeretettel üdvözöl Lajos Levelem esetleges kuszáltságából ne következtess semmi egyébre, csak arra, hogy még nem igen találtam meg a protokollját a sanda-mészárosú beszédnek és írásnak. Még sokszor oda ütök, ahova nézek. 4. Szalay Lajos Konecsni Györgynek New York, 1969. június 29. Kedves Gyurka: Végre, hogy megkaptad a könyveket. Igazán örülök, mert már csak az egyiket tudtam volna elküldeni; a másikat nem találom a könyvkereskedésekben. Jól esett kellemesen csalódni mindkét oldali postákban. Juci valóban Pesten volt három hétig, de még rokonokat sem látogatott. Egész idejét a leányunkra fordította, akit időnként ellenőrizni kell és rendbe rakni. A hazamenés bizony egyre inkább csak vágy marad már, mert a körülményeim mindjobban elsodornak. Dióhéjban elmondom a történetemet, hogy körülbelül megértsd, vagy legalább megérezd az akadályokat. 1948-ban Parisban úgy lefogytunk Jucival együtt, hogy szinte orvosi tanácsra olyan helyre kellett mennünk, ahol fekete piacon kívül is lehet jól táplálkozni. Az egyetlen hely, ahová befogadtak akkoriban idegent, a gyarapodni vágyó Argentína volt. Ott nagyjából ment is volna minden, de az 1956-os események grafikai parafrázisa ellenem hergelte a radikálisokat, és kínos huzavona után (lakásomból rendőrileg kitettek - háztulajdonos radikális -, fizetésemet nem folyósították - rektor radikális) idejöttünk (ahol mindenki szintén radikális, radikális = liberális = ?). Itt is ugyanannak a liberális klikknek a hatására elég hamar bojkott alá kerültem. A bojkott elleni harcomban múltam szégyenletes tisztaságának a jogán aztán egy-két kemény pontban leradikáltam őliberálságukat, és a szó szót követ alapú lavina el is temetett, nagyrészben hála az emigrációnak is, amihez fogható csajvalék szemetet nem látott a világ. Hát, most már eléggé világos lehet Előtted a helyzetem. Ehhez még ráadásul tavaly kicsúszott a kezem alól egy emlékműrelif is, ami a már említett témakörből való. Több magyarázat felesleges is. A rokonaim is, apám, aki 87 éves, anyám, aki 79, az öcsém, mind valami áruló félének tartanak (hozzájuk képest megint a másik oldalon vagyok, amaz időben meg ezen az oldalon szidtak). Ez is fáraszt már, és egyre jobban visszaszállok magamba. De meg a helyzetem a szakmában. Bármilyen becsületes voltam is, azért a magyar rajzolásban letettem egy két alapvető vonalat, és mégis a nagyon fonnyadtka elismerés mellett lendületesebb méltatásomat csak suttyomban hallottam otthon is, mint mikor valaki csotrogány feleségét mutogatva az utcán, csak alattomos éjszakákon meri szerelmét ellihegni a remek csajnak. 67-ben azzal a nem is nagyon titkos szándékkal mentem haza, hogy előkészítsem végleges hazamenésemet. Ti is tudjátok, milyen siker ganézta le a tervemet. Nem az új világ volt az, ami nekem támadt, hanem a régi, polgári mohóság, pénzért, egy kissé jobb falatért dúló kíméletlen csörtetés. Új cégér alatt a mi szakmánkban (az egyetlen hely, amit ismerek) ugyanazt a klikkrendszert láttam, mint a Gresham-asztal idejében, csak talán modortalanabbul. Kínos, szégyenletes 459