A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Goda Gertrúd: Holló Barnabás (1865-1917) élete és munkássága

pen a szűkebb haza ragaszkodását fejezte ki tehetséges szülötte iránt, ami neves iskolája révén sokáig megtartotta szellemi vezető szerepét. Innen indult ki a szoborállító mozgalom is. A megrendelők számára a magyar mesék és mondák világában élénken jelenlevő példázat adta a szobor témáját. Ahogy Garai János: Mátyás király Gömörben címmel szépirodalmilag megfogalmazta az igazságszolgáltatás egy nagyon markáns példáját, Holló is éppen elszenvedett bántalmazásai miatt nagyon is magának érezte a történelmi példázatot. A király földig érő palástjában, babérkoszorús fejékét le nem téve, hirtelen ragadja meg a kapát, hogy az áldomásból kihagyott nép fáradozásával a szőlőhegyi kapálás során szembesítse elkényelmesedett főurait. Holló Barnabásnak sikerült megőriznie a királyi méltóságot, amiből semmi sem vész el azáltal, hogy kard helyett kapanyelet ragad. Az ábrázolt biztos önmagában, biztos ítéletének igazában, amit a szobrász a csípőre tett kezű, kontraposztos beállással hangsúlyoz. Egy neoreneszánsznak nevezhető müvet alkotott, ami nem csak a megrendelők elvárásának, hanem az idő próbájának is hősiesen ellenáll. A határ menti településen lévő, másfélszeres méretű köztéri szobor az impériumváltásokat túlélte éppen a műben kifejezésre jutó humánumnak köszönhetően. Meglehet, hogy időnként magyarázatra szorult felismerni abban a szőlőt saját verejtékével művelő munkás megbecsülését, de a benne rejlő közlendő okán nem vált a történelem martalékává. A magyar művészet szinte alig érinti az úgynevezett „munka felmagasztalásának" ikonját, aminek ez a mű kiváló szobrászi megjelenése. (Talán inspirálhatta művészünket a belga szobrásznak, Meuniernek 1907-ben Budapesten rendezett kiállítása.) Holló esetében azonban a modern nézet a mese fedezéke mögé rejtőzik még, ugyanúgy, mint az elzászi városban, Colmárban F. A. Bartholdi által alkotott Schwendi Lázár kapitány díszkútja (1898), ami szintén a magyar borkultúrának egy szép művészi felmagasztalása, hiszen a zsoldos főúr Tokajból hozta azokat a vesszőket, melyet az övéinek ajándékozva megalapította az elzászi borkultúrát. (Herman Ottó Múzeum Évkönyv 2002. 221-223.) Méltatlanul kevés ismeretünk van e kifejező Mátyás király ábrázolásról. Talán azért is, mert az 1914-es felavatása egybeesik a boldog békeidők összeomlásával, az első világháború kitörésével, ami azután minden más eseményt elhomályosított. A tragikus időszak a közösségi művészetet hosszú időre hallgatásra késztette. A szobrászok olyan kiállítási darabokkal foglalatoskodtak, amikre esetleg magánszemélyek igényt tartottak, vagy a nagypolgári paloták berendezési darabjainak számítottak. 1911-ben Aranka, Arckép, Mellszobor tanulmány, majd 1912-ben Henriette, 1913-ban József főherceg, illetve az akkor 5 éves kisfiáról készült művet, Fiam címmel, egy Tanulmányfej et és Libits Adolf plakett képmását tartja nyilván a szakirodalom. Vadász és Forrásnál címmel ugyancsak egy-egy bronz munkát emlegetnek tőle 1914-ből, s egy Sz. K. jelzetű mellszobrot. 1915-ben egy márványba faragott Mellszoborról tudni és a Vörös ördögről, mint legutolsó alkotásáról esik említés. Holló Barnabásnak is jutottak a kor nagy épületszobrászati és egyházművészeti feladataiból. 1900-tól a Parlament részére (Hunyadi János kormányzó, I. Lipót, II. Lipót, József főherceg), és a Budavári Palota architektúrájához illeszkedő szobrokat alkotott. (Magyarország illetve Dalmácia allegorikus nőalakja, Nyár, Ősz, Testőr díszben, Rokokó férfi, I. Ferencz József lovas szobor, Erzsébet királyné lovas szobor, a két utóbbi bronzból, valamint József főherceg márvány szobra 1913.) Ezeknek java része a 2. világháborúnak esett áldozatául, s az úgynevezett „háborús veszteséglistán" van. A levéltári adatok egyházművészeti munkáira is tesznek utalást. A Piaristák temploma számára készített Szent István- és Szent Lűsz/ó-szobrokat (1916), amit azután barátja, 417