A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Goda Gertrúd: Holló Barnabás (1865-1917) élete és munkássága

írásban rögzítik a tényeket egy jól látható sarokkövön - talán az alapkő fölött -, de a tudomány oly sok fáradsággal és áldozattal létrehozott szentélyére egy műalkotás kívánkozott, egy olyan epikus hangvételű dombormű, ami hosszú időre eligazításul szolgál a palota létrejöttének körülményeiről: Az Akadémia megalapítása 1825. nov. 3-án címmel. A dombormű megalkotásához 1891-ben, Széchenyi István születésének 100. évfordulója adta az újabb időszerűséget. Ez ügyben Eötvös Loránd, az Akadémia elnöke Széchenyi Béla szorgalmazására tárgyalásba kezdett a kor legnagyobb magyar szobrászával, Stróbl Alajossal. Végül is mindhármuk bizalma juttatta a fiatal Holló Barnabást a megtisztelő feladathoz, aki - mint látni fogjuk - rá is szolgált arra. A téma adott volt: ama nevezetes felszólalást kellett ábrázolni, ami a pozsonyi országház alsótáblájának kerületi ülésén zajlott s ahol Széchenyi István vendégként, Felsőbüki Nagy Pál előterjesztésére nagylelkű megajánlásával válaszolt. (Ezt a dátumot tekintjük az MTA kezdetének, hiszen a gazdasági fedezet jelentette a régi terv megvalósulásához a reális alapot.) A dombormű keletkezési körülményeit Divald Kornél jegyezte le Az MTA palotája és gyűjteményei címmel 1917-ben megjelent munkájában. Kitért arra, hogy Holló számára Katzler Vince (1823-1882) bécsi kőnyomata némi előkép lehetett, s ami 1861ben már készen volt. Az osztrák illusztrátor minden jelenlevőt megörökített, de a kompozíciót tekintve nem szolgálhatott példaként. Az esemény tényszerű felidézése és hangulata Vay Ábrahám írásos beszámolójából jobban nyomon követhető volt, s hitelesebb útmutatásul szolgálhatott. Már a felkéréskor tudott volt, hogy egy ilyen léptékkel bíró mű időt igényel, nem készülhet el néhány hónap alatt. Ez annál is inkább így volt, mivel a relief, mint szobrászi előadásmód sokban eltér a körüljárható térplasztikától, egy másfajta gondolkodásmódot igényel, olyat, amit nem csak megtanulni nem volt alkalom itthon, de szinte jó példát sem igen lehetett találni rá. Csupán néhány középület bírt inkább dekorációnak nevezhető díszítménnyel, mintsem társmüveszeti alkotásnak tekinthető domborművei. Elkerülhetetlen volt tehát egy olyan utazás, amikor élőben tanulmányozhatta Holló Barnabás évszázadok szobrászi hozadékát. Itáliában leginkább Donatello kései remekei hatottak rá, illetve Lombardi mesternek az épített belső térben, asztal köré rendezett kompozíciói. Azaz azok a müvek, amelyek felfoghatók úgy, mint amik térplasztikai elemekből épülnek, de egy nézetre, síkszerüen történik a figurák beállítása. Ezáltal mintegy átmenetet képviselnek a háromdimenziós plasztika és a mélységet alig kiaknázó relief között. E kérdéssel a korabeli szakírók is részletesen foglalkoztak, s ami nem kerülhette el Holló figyelmét sem. (Adolf Hildebrand, a jeles német klasszicista szobrász: A forma problémája a képzőművészetben címmel értékes összefoglaló írást jelentetett meg, majd Hekler Antal: A szobrászati stílus című könyve is hasonló színvonalon tárgyalja mindazt, amit a szobrászi körben már évekkel korábban, élénk viták közepette tárgyaltak.) Holló - mi sem természetesebb - a relief középpontjába Széchenyi István gróf tettre kész, fiatal alakját helyezte. Ez az eszmei centrum a domborművek esetében gyakran egybeesik a mértani középponttal, ahogyan esetünkben is. Széchenyi álló alakja a hitelesítő iratra mutat, balját lovaskapitányi öltözékéhez tartozó kardmarkolatán nyugtatja. így él a nemzet emlékezetében is „A legnagyobb magyar" alakja, amihez nagyban hozzájárult e mű is. A további két alapító, Andrássy György és Vay Ábrahám Széchenyi mozdulatát ismétli, de szerényebb formában, ülő helyzetükben. A negyedik, Károlyi György pedig az arisztokraták csoportját vezetve, állva követi Széchenyit. A mű külön kiemeli Wesselényi Miklós sugalmazó szerepét. Jobb szélen ülve, kardjára támaszkodva, vigyázva szemléli a jó mederbe terelődött eseményt, miközben 404