A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Gyulai Éva: Bor és kenyér II. Miskolc-toposzok az újkori utazási és honismereti irodalomban

lépcsőket, szobákat igen tisztán tartják, az ízlés és jólét már belépéskor feltűnik. Külön utcájuk van, a Görög utca, de a város más részein is van lakásuk, valamint gyümölcsöskertjeik, szőleik. Igen jó asztalt tartanak, általában jó ízlésre vall életvitelük. A férfiak sokat utaznak, a nők dolga a ház körül van. Jokedélyüek, remek az egészségük, a férfiak robusztusak, vörösesbarna az arcszínük, élénk a szemük, férfiasan mély a hangjuk, hoszszú, törökösen felhasított felsőruhában járnak. Adott szavukat ritkán szegik meg, becsületesek. Asszonyaik csendesek, szelídek, gyöngédek, epekedők. Remek ízléssel, finom érzékkel, a rend és tisztaság iránti elszántsággal vannak megáldva, néhányuk művészi hajlamú. Találtam közöttük olyat, aki hangszeren játszott, mesterien hímzett és varrt, vagy erős hajlama volt az énekléshez. Sok valódi szépség van köztük, a legerősebb szerelemre is képesek, szinte csüggnek a férfiakon, igen hűségesek. A görögök között igen sok az újdonsült nemes, szigorúan megtartják a böjtöt. Miskolc lakosainak másik különös, bár egész Magyarországra jellemző csoportja a cigányság. Abban azonban különböznek máshol élő „testvéreiktől" (Brüder) Glatz Jakab leírásában, hogy Miskolcon nem viskókban, hanem rendes házakban laknak. A cigányokról szóló fejezet még több általános, az egész országra vonatkozó megjegyzést tartalmaz, mint a kötet többi része, ezért ez a fejezet a hazai „aufklárista" irodalom egyik legkimerítőbb, legjobb leírása a korabeli cigányságról. Az ismert toposzok egyike, hogy a cigányok különleges zenei tehetségek. A szerző a miskolci cigányokat többször hallotta muzsikálni, s zenéjüket nagyra tartja. Bár többen nem kottából játszanak, mégis olyan kiválóan, mintha tanult muzsikusok lennének, főként a magyar táncokat, de a melankolikus zenében is mesterek. A miskolci cigányok minden bálon és ünnepségen játszanak, jól meg is fizetik őket, sőt versengenek értük, ami igencsak büszkévé teszi őket.

15 Miskolc népeiről és vallásairól szólva Glatz Jakab így jellemzi az itteni vallási életet: Több vallási felekezetnek szabadságában áll, hogy istentiszteletét saját szokása szerint megtartsa, s én itt - egészében véve - több toleranciával találkoztam, mint bárhol máshol.

16 Ez a dicséret összecseng a város sokféleségével, befogadó, nyílt szellemével, s talán a legnagyobb elismerés a vallási türelmetlenséget, elnyomást, balítéletet jól ismerő protestáns lelkész tollából. A 18. század végi Miskolcon a protestánsok szabadabban lélegeznek, mint pár évtizeddel előbb, kevesebb zaklatás éri őket a - főként szlovák és német - katolikus polgártársaik részéről, mint korábban - írja az utazó miskolci információi alapján. A katolikusoknak kolostoruk, több templomuk van a városban. Az itteni reformátusok és lutheránusok meglehetős egyetértésben élnek, kevés előítélettel viseltetnek egymással szemben. Igaz, az evangélikus pap ornátusát, különösen a „Mózestáblácskáknak" nevezett gallért a kálvinisták kecskeszakállnak hívják, de fontosabb dolgokban nem jellemző az előítélet, még egymás templomaiba is járnak. A reformátusoknak több temploma is van már ekkor, ezek egyszerű épületek, de több ajtóval, ami az evangélikusoknál szokatlan. A templomok belseje is egyszerű, képek nincsenek, kevés a díszítés. Istentiszteletük is egyszerű, nem tart sokáig, s a legtöbb gyülekezetben a kántor előre mondja az ének verseit. Ez nemigen tetszik az idegennek, Glatz Jakabnak, aki a református zsoltárokat is felváltaná szép énekekkel. Az is feltűnik neki, hogy a református lelkészek a fekete paláston (Chorrocke) kívül egyebet nem viselnek, de Miskolcon az 14 Uo. 123-125. 15 Uo. 142-146. 16 Mehrere Religionspratheyen habén in dieser Stadt die Freyheit de Gottesdienst, oder würdiger zu reden, die Gottesverehrung nach ihrer Art zu verrichten, und ich habé hier, im Ganzén genommen, mehr Toleranz als irgendwo anders angetroffen. [Glatz J-,] 1799. 154. 192