A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Gulya István: A kőműves- és kőfaragó-mesterség Északkelet-Magyarországon a 16-19. században

tárkodás kiapadhatatlan forrásává vált. A 19. század második felében a városiasodás egyre több igényes köz- és magánépületet emelt a városokban, a térség építőmestereinek száma viszont alacsonyabb volt, mint amennyi munkáskezet ezek az építkezések igényeltek volna, ezért fővárosi és egyéb „idegen" szakemberek elégítették ki a növekvő keresletet. A konjunktúrát a céhes keretek között nem lehetett meglovagolni, ezért az építőcéhek működése szinte teljes egészében puszta formalitássá alakult. A céhek felszámolása után a térségben egyedül Kassán alakult ipartársulat, ennek ellenére a század végére az építőszakmák létszámban és teljesítményben egyaránt a virágzás jeleit mutatják. A 20. század háborúi és városrendezési elképzelései a korábbi századok építészeti emlékeinek jelentős részét eltüntették. Napjaikban az építészeti örökség megőrzése bekerült a közgondolkodásba, ennek ellenére számos példáját láthatjuk az elrútított, „modernizált" épületeknek. Az eltelt évtizedek, évszázadok komfortnövelő, divatkövető átépítései következtében kevés régi épület maradt meg eredeti formájában. A térség fejlődésének jelképeként épülő igényesebb magán- és középületek jelentős része csak terv formájában maradt az utókorra, így elég nehéz megállapítani, vagy összevetni értéküket. Az északi részek szabad királyi városai és bányavárosai a török kor pusztításaitól jórészt megmenekülve aránylag töretlenül fejlődhettek, míg a délebbi területek több száz éves építészeti hátránnyal léptek be a 18. századba, amit csak egyes központi szerepkört betöltő mezővárosoknak sikerült behozniuk (pl. Tokaj, Sátoraljaújhely, Abaújszántó, nyugatabbra Eger és Esztergom, a két egyházi székhely). Az említett városok fejlődése a 19. század végétől a filoxérának köszönhetően megtorpan, de ezzel megőrzik 19. századi hangulatukat. Miskolc a korszakunk végéig átveszi a vezető szerepet a térség déli részének gazdasági életében, kereskedelmének köszönhetően látványosan fejlődik, de belvárosi polgárházainak zöme meglehetősen eklektikus képet mutat, főutcáját leszámítva nincs rangjához és gazdasági erejéhez méltó városi arculata. Hiba lenne ezért az építőmesterek nyakába varrni a felelősséget, hiszen ők a megrendelők igényei alapján készítették el a terveket és az épületeket, de némileg saját ízlésüket is megjeleníthették. Kötelező vándorlásuk során külföldi tapasztalatokat is szerezhettek, jól kellett érteniük a rajzoláshoz, a tervezéshez pedig mintakönyveket is igénybe vehettek.

115 A vizekkel tagolt, szűk völgybe telepedett város jóformán csak a környező települések rovására, azokat magába olvasztva képes növekedni, nem volt hely és lehetőség tágas, levegős városi életterek kialakítására.

116 A korszerű építőanyagok (tégla, cserép) elterjedése a polgárosodás és a növekvő jólét jele, de a városi épületek jelentős része és a falusi házak a korszak végéig szinte változatlan formában és anyagokból épültek. A kőművesek és kőfaragók nem alkottak markánsan megjelenő társadalmi csoportot, alacsony létszámuk miatt alig vizsgálhatóak elkülönítve. A mesterek, a legények és az inasok a társadalmi rangjuknak megfelelő, más szakmákban dolgozó kézművesekkel alkottak egy-egy réteget az iparűzők osztályában. Alacsonyabb állásúakkal nem barátkoztak, a hasonló problémákkal küzdő csoportokkal szolidaritást vállaltak."

7 Az ipar115 Német nyelvű mintakönyvek találhatók a miskolci építőcéh hagyatékában. HOM. HTD. I. 76. 9. 116 Az 1950-es évektől készült miskolci városrendezési elképzelések a rohamosan gyarapodó lakosság lakásigényének kielégítése érdekében nem támaszkodtak a belváros magját körülölelő, földszintes polgárházakból álló korábbi lakóövezetre, hanem széles utcákat, tereket terveztek a több szintes lakótömbök köré. Véleményünk szerint az eltüntetett, igaz, alacsony komfortfokozatú épületekből álló utcák helyét elfoglaló lakónegyedek, főként a házgyári épületek nem járultak hozzá a város építészeti örökségének megőrzéséhez és továbbfejlesztéséhez, a mai napig idegen testként ékelődnek be a belváros és környékének arculatába. 117 Például a különféle szakmában dolgozó mesterek a kontárok ellen szövetkeztek, nyomdászlegények bizonyságleveleket hamisítottak mesterüktől szabadulni kívánó legények számára stb. 148