A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Gulya István: A kőműves- és kőfaragó-mesterség Északkelet-Magyarországon a 16-19. században

jelennek meg, míg az építőanyagok más anyagokkal együtt szerepelnek." 2 A napszám­bérek meghatározásánál megjelennek a szezonális bérek, amelyek - mint fentebb emlí­tettük - más megyék limitációiban már a 18. században meghatározták az építők jövedelmét. 11 ' A 1840-es évektől megszűnik mindenféle hatósági árszabás az építőipar területén, a versenyt csak a céhek igyekeznek saját jól felfogott érdekükben korlátozni. Amint a kontárok esetében láthattuk, a céhen kívüliek és az alkalomadtán kontárkodó céhes legények általában olcsóbban vállalták a munkákat, mint a céhes mesterek, ezzel minden limitációnál jobban korlátozták a céhek nyerészkedését. Az árverseny eredmé­nyeképp csökkent a mesterek jövedelme, amit saját legényeik és inasaik bérén és egyéb juttatásain igyekeztek behozni. Csökkenő béreik azonban a legényeket is arra ösztönöz­ték, hogy inkább kontárként dolgozzanak, semmint a céhek kebelében, hiszen így jobban megtalálták a számításukat. A 19. század második felében a céhek taglétszáma stagnál vagy csökken, a korábban mesterségesen alacsonyan tartott mesterszám ekkor már a céhek hanyatlásának tüneteként nem növekszik. Az építtetők ekkor zömmel már magán­személyek, akik a céhek gyenge érdekérvényesítő képessége miatt nem foglalkoznak az építők jogállásával, csak a kivitelező hozzáértésével és leginkább a bekerülési költsé­gekkel. A kővágás-kőfaragás egyre inkább paraszti háziipari tevékenységgé alakul a zempléni és bükki falvakban, amivel a szűkös mezőgazdasági jövedelmüket egészítik ki; a tégla vezető építőanyaggá válása miatt pedig a kőfaragók a művészibb épületszobrá­szati és díszítő munkákra specializálódnak. Az 1872-es ipartörvény a korlátlan iparsza­badság bevezetésével lehetővé tette bárkinek, hogy akár szakértelem nélkül is bármilyen ipart űzhessen, természetesen olyan áron vállalva munkát, ahogy neki tetszett. Az építő­iparban azonban véleményünk szerint egy-egy településen és annak szűkebb környékén mindig is voltak és az ipartörvény után is érvényben maradtak az irányadó átlagos vál­lalkozói árak és munkabérek, amitől csak kompromisszumok árán tudtak komolyabban eltérni (pl. csalás, gyengébb kivitelezési minőség stb.). ÖSSZEGZÉS Az építőipari szakmák, közöttük a bemutatott kőfaragó- és kőművesmesterségek megjelenéséhez és fejlődéséhez az adott társadalom bizonyos fejlettségi foka szükséges. Az önellátó jellegű, szinte mindent házilagosan kivitelező paraszti társadalom évszáza­dokon keresztül képes volt (esetleg településenként egy-két speciális szakértelemmel rendelkező egyén segítségével) saját lakásigényeit kielégíteni. A maradandóbb anyagból épített épületek iránt az egyház és a világi földesurak a 13. századtól, a tatárjárás után kezdtek komolyabban érdeklődni. A külföldről érkező szaktudás és építészeti stílusje­gyek innovációja nem volt gyorsnak nevezhető hazánkban, ami Nyugat-Európához ké­pest viszonylagos lemaradásunknak köszönhető. A reneszánsz jegyében Északkelet­Magyarországon is megjelenő építési kultúra a török hódítás zavaros évtizedei alatt nem 112 B.-A.-Z. m. Lt. IV. 501/e. 1238/1811. Borsod vármegye 1811.; B.-A.-Z. m. Lt. IV. 1001/d. Loc. 193. No. 76. Zemplén vármegye 1812., B.-A.-Z. m. Lt. V. Tokaj 30. doboz, körlevelek Zemplén vármegye 1819. " 3 B.-A.-Z. m. Lt. V. Tokaj 30. doboz, körlevelek 1819. Zemplén vármegye. „Kőműves pallérnak nyárban 54 krajcár, kőműves legénynek 42 krajcár, a kőműves inasok napi szántja fél annyi mint a legényeké. Azok mellett munkálkodóknak, haférjfi nyárban 18, ősszel és tavasszal 15 krajcár, asszonyi személynek nyár­ban 12, tavasszal és ősszel 9 krajcár." 30 év múlva a napszám szinte változatlan. A miskolci Nemzeti Színház építésén dolgozó kőmüveslegények szakértelemtől függően 31 —48 krajcárt kaptak egynapi munkáért, csak a pallér kapott kicsivel többet. B.-A.-Z. m. Lt. VIII. 701/a. 13. doboz, 8-9. cs. 146

Next

/
Oldalképek
Tartalom