A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Gulya István: A kőműves- és kőfaragó-mesterség Északkelet-Magyarországon a 16-19. században

dött, ami az egyik leginkább munkaigényes tevékenység volt. A terméskőben található repedésekbe hosszú nyelű kalapáccsal ékeket vertek, amivel továbbrepesztették a követ, így rétegenként haladva hasították a tömböket. A rosszul hasadó, puhább vulkanikus kőzetekben csákánnyal vajatokat mélyítettek, majd ezekbe ékeket verve hasították a követ, majd a lehasadt darabot vasrúddal emelték ki a helyéből, majd baltás csákánnyal lenagyolták.

72 A kőtömböket a kőfaragók alakították az építéshez alkalmas négyzetes formára. A nagyolófejszével, nagyolókalapáccsal és a feszítő vésővel kezdődött a kő megmunkálása. A kőtömb egyik hosszanti oldalán deréklő segítségével kijelölték az egyik szélét, majd nyeles fabunkóval, sulyokkal ütögetett szélezővésővel kialakították az él vonalát. Keményebb kőnél vaskalapácsot, félkézverőt és rovázóvésőt használtak. A deréklöléccel ellenőrizve ugyanígy kialakították a kő többi élét, a középen megmaradó domót pedig meghagyták, vagy lefaragták. Attól függően, hogy milyen tagoltságú és megjelenésű felületet kívántak kialakítani, hegyes csákányt és hegyes vésőt, fogas vésőt, hoporcs-vasat, sarabolóvésőt, szemcsézőkalapácsot és kopolócsákányt használtak. Ha a kő teljes síkja elkészült, fordítottak a munkadarabon, és szögmérővel kijelölve a derékszöget, hasonlóképpen munkálták meg a tömb minden oldalát. A kő mozgatásának megkönnyítése érdekében a fogas emelőpofái számára megfelelő méretű lyukakat véstek. Gyakran alakítottak ki díszítő, vagy illesztési célokat szolgáló hornyokat hornyolóval és kupás vésővel, az egymás mellé szánt kövek illeszkedő oldalaiba pedig elhelyező jeleket és a mester kőfaragójelét vésték, mely sokszor egyedi védjegyként végigkísérte a kőfaragó pályafutását, vizsgálatával gyakran feltérképezhető a mester munkássága. Az épületek elkészítésének bemutatásakor csak a tömör kő- vagy téglafalazatú építményekkel kívánunk foglalkozni, mivel ezek tartoztak a kőműves mesterség körébe. A favázas, vert falú, paticsépítésnek és a várépítészetben sűrűn alkalmazott palánkfal technológiájának számos leírása és ábrázolása maradt ránk, ezek az elmúlt századokban nem igényeltek különösebb szakértelmet. Az építőmunka az épület kitűzésével kezdődik, a homlokzatok kijelölése után cölöpöket vernek le és zsinórbakokból elkészítik a zsinórállványt. A derékszöget két lécből álló szögellővel, deréklő segítségével határozzák meg, a vízszintet sulyongó mutatja meg. Utóbbi egyenlő szárú háromszög léc, melynek csúcsából fonálon ólomsúly lóg le, ha a háromszög alapja egyenes, a fonál pontosan illeszkedik a függőleges rovátkába. A középkor óta ismert mérőeszköz a kőművesek egyik jelképe, a legtöbb céhpecséten is szerepel. A talaj letakarítása és az alapárok kiásása után (amihez csákányokat, feszítő- és bontóvasat, lapátot, a föld elszállításához tragacsot, saroglyát és taligát használtak) elkészítették az alapot a természetben fellelhető patakkőből vagy faragatlan terméskőből, de vizenyős, süppedékes talajon cölöpre, gerendarácsra vagy homoktöltésre kellett alapozni. A falazat anyagát habarccsal ragasztották össze. A habarcshoz szükséges meszet faládában oltották a habarló nevezetű eszköz segítségével, majd homok hozzáadásával a kellő sűrűségűre keverték. A vakolóládában segédmunkások hordták a kőműveshez, aki csapókanállal, vakolókanállal vagy merőkanállal szedte ki a szükséges mennyiséget. A köveket vagy a téglákat kötésben helyezték el egymás fölötti sorokban, a téglákat kalapáccsal törték a megfelelő méretre, a falazat függőleges állását pedig szabad sulyongóval, függőónnal mérték be. A fal magasságának növekedésével kecskelábakon fekvő deszkákból álló bakállványon dolgoztak, magasabb 72 Domokos 0.-Ncii>ybákay P., 1991. 624. Hasonló eszközök szerepelnek 1786-ban a miskolci Kővágó Gáspár hagyatékában. Veres L, 2000. 327. "FrecskayJ., 1912. 196-198., BartóczJ., 1976.48-50. 14 BartóczJ.,1916. 46. 139