A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 43. (2004)

Alabán Péter: Paraszti gazdálkodás és társadalom Domaházán a dualizmus idején és a Horthy-korszakban

a palócok leírása a 19. század elején vette kezdetét, a domaháziakról már említést tesznek Reguly Antal 1857. évi utazásának jegyzetei

4 is. A korai vizsgálatokat jelzik továbbá, hogy 1870-ből régészeti témájú tanulmánnyal rendelkezünk a faluról, 1936-ban pedig elkészült az első - kéziratos - községmonográfia. A keleti palócság tanulmányozásának kezdetei Lajos Árpádra (1911-1976) vezethetők vissza, aki tanárként - leginkább munkát keresve - járta be Nógrád, Heves és Borsod megyék településeit, mellyel kezdetét vette néprajzos pályafutása. Szinte kizárólag a folklór, azon belül is a népdalok, népszokások és a népi gyermekjátékok érdekelték. Első publikált tanulmánya Domaházához kötődik: „Nótás gyermekjátékok Domaházán" címmel, amelyet egy évvel később a „Fonóélet Domaházán" című tanulmány követett az Ethnographia 1937-1938. évi hasábjain. Társadalomtörténeti szempontból kiemelkedők a kisnemesi családokról készített társadalomrajzai, illetve az, hogy más kutatókkal ellentétben írt a lokális közösségben élő nők szerepéről is. Ezek a müvek a hasonló kisnemesi hagyományokkal rendelkező Domaháza múltjának feltárásához sem jelentéktelenek. A gazdálkodás és a családi élet kutatása az 1950-es évek legelején vette kezdetét Molnár Balázsnak köszönhetően, aki részben a Borsod Megyei Levéltár iratai, részben az egyházi anyakönyvek alapján vizsgálta a falu népességét, határhasználatát, majd adatközlő helyi lakosokat megkérdezve tájékozódott a helyben folyó földmüvelésről, állattartásról és építkezésekről. E témákat kiegészítették a következő évtizedben folytatódó gyűjtései: 1965 tavaszán az egyházi irattári anyag és a szájhagyomány alapján a születéssel, házassággal, lakodalommal és temetkezéssel kapcsolatos tradíciókat mutatta be kéziratos beszámolóiban, de ő adott hírt a híres pásztorfaragásról, a domaházi tükrösről is a Néprajzi Értesítőben (1956). A gazdálkodás és a társadalom tekintetében szintén a 60-as évek termékei Paládi-Kovács Attila megjelent munkái: „A keleti palócok pásztorkodása" és „A barkó etnikai csoport" a Debrecenben kiadott „Műveltség és Hagyomány" egy-egy kötetében látott napvilágot (1965, 1968). Habár ekkor vette kezdetét a község zenei, valamint tánc- és szokáshagyományainak felvétele is, az 1970-es évektől nagyobb és átfogóbb vizsgálatok helyett már csak egyéni és magánjellegű kutatások szolgáltattak újabb adalékokat Domaháza és a Hangony-völgy történeti megismeréséhez. Kivételt a település - szocialista korszakra, majd a rendszerváltást (1989) követő időszakra jellemző - gazdasági és társadalmi viszonyait rögzítő filmszociográfiák („Domaházi hegyek között..."; „Ne sápadj!"; „Ne kavarj!") jelentették, melyek a Gulyás testvérek vállalkozásaként egyéni életpályákon keresztül immár vizuálisan is szemléltették a legfontosabb változásokat az 1970-es, illetve az 1990-es években. Földrajzilag a Hangony-patak északnyugati területe a Barkóságon belül az „Erdőhát" elnevezésű tájegységhez (a Sajó, a Rima, a Gortva és a Hangony vize által bezárt térség), délkeleti része pedig a Bükk hegység újabban Heves-Borsodi Dombságnak nevezett résztájához tartozik. Mindkét területet 300-400 méter magasságú hegyvonulat határolja, melyet túlnyomórészt ma is kocsánytalan tölgyes és bükkös erdők borítanak. Vadállományuk gazdag (őz, szarvas, vaddisznó), megterem bennük a rókagomba és a tinóm, értékes természeti nevezetességük pedig az ősborókás. Az alsóbb részeken a tölgyesek, bükkösök mellett már inkább az akác, a cser, az erdei (néhol luc) fenyő és a gyertyán az uralkodó fafajta. A jó termékenységünek tartott Sajó-völggyel szemben a korábban szinte teljes mértékben erdőkkel borított Hangony-völgyben mezőgazdasági munka csak a völgyekben és a lankásabb hegyoldalakon tudott kialakulni, a földek 4 Reguly A., 1975 [1857]. 646