A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 43. (2004)

János István: A digitális filológia problémái

erősen, sőt kizárólagosan kötődik a számítógépes szövegszerkesztők valamelyikéhez. Ez az egyszerű tény hagyományos filológiai fogalomkészletünket ha nem is forgatja fel gyökerestül, mindenesetre alapjaiban rengeti meg. Először is nincs kézirat, nem csupán a manuscriptum klasszikus értelmében, de a szöveg auctoritásának értelmében sem. A szöveg alkotója a kézirat-variánsok tömegét törli számítógépéről, míg elérkezik egy pillanatnyilag néki tetsző szövegállapothoz, ám ezt is bármikor megváltoztathatja, törölve a régit, s így, újra és újra felülírva az előző textusokat érkezik el a szöveg további átalakításának, abbahagyásának pillanatáig. És ez sem végleges állapot, mert az újra elővett szöveg bármikor nyom nélkül felülírható. Ez az elektronikus palimpszeszt egyik formája. A szövegformálás ennél összetettebb, hiszen a szövegformáló - nevezzük talán hagyományos fogalommal szerzőnek, vagy auctornak - saját szövegén túl az elektronikus textusok elméletileg végtelen sokaságával képes korrespondeálni, mely további palimpszesztek alapját képezi. A kézirat fogalma megszűnőben van, miként a kézzel írás mestersége is eltűnőben: a XXI. század embere radikálisan szakít az analóg technikákkal, s alighanem egy új alkotáslélektani struktúra is kialakulóban van (ha ugyan már ki nem alakult). Az viszont szinte bizonyos, hogy az új technika gyökeresen megváltoztatta a szövegformálás klaszszikus módszereit. A régente véglegesnek tekintett szöveg a nyomtatással mintegy kanonizálódott, s radikális változtatásokat csak igen ritkán vitt véghez rajta szerzője. Az emígyen nyomtatásban manifesztálódott mű individuális értékeket hordozott, s mint ilyet tisztelte, csodálta, vagy éppen ellenkezőleg: szidta vagy bírálta az éppen aktuális olvasója. Az elektronikus szöveg létformája más: bizonyos értelemben kollektív, nem csupán azért, mert az Interneten végtelen számú olvasóra tekinthet, hanem olyan értelemben is, hogy bármikor, bárki által felülírhatóvá válik - palimpszeszt lesz belőle. Nem elképzelhetetlen, hogy már mostanság is genetikusan szorosan összefüggő szövegek élnek a neten. A cyber-irodalom tipikusan ilyen, de valószínűleg a manapság még konzervatív és individuális jellegű szövegeknek is ez lesz a sorsuk, hiszen alakításukba, formálódásukba a szerző szándéka és akarata ellenére is beleszólhatnak (és bele is szólnak) olyan erők és tényezők, melyeknek kiküszöbölésére a háló természete miatt senkinek sincs hatalma. Az auctoritás megszűnésének lehetősége tehát nem rémálom, hanem akár tetszik, akár nem, egy létező, érzékelhető és egyre erősödő tendencia. Másrészt a szöveg a régi lezártságával szemben nyitott marad, és rögvest feltételezi, ha nem éppen provokálja a kollektív, mások általi továbbírás lehetőségét. Ki tudná megmondani, hogy az elektronikus szövegrészek mikor, hol és kinek éppen alakuló textusaihoz nyújtanak segítséget, melyeket egy másik „auctor" már szintén a saját tulajdonának érez. S alighanem innen eredeztethető a tűzzel-vassal védett copyright hatalmának látványos megrendülése is: a net etikája más dimenziókra tekint, s alighanem nem sok idő múltán a szöveg tulajdonjogának definiálása is bizonyos meghaladott és konzervatív fogalmak múzeumába utalandóvá válik. Ha nem is fedi el anonymitás a szerzőt, az bizonyos, hogy már manapság is másként kell értelmezni ezt a fogalmat. Minden filológus rémálma, ha egy műben több szerzőt vél felfedezni, ám azokat nem tudja egymástól markánsan elkülöníteni. Ez a bizonytalanság a jövőben az elektronikus szövegek jelentős részénél a létezés feltételévé válik. Átalakulóban van a hagyományos szöveg, s hogy mivé, azt legfeljebb óvatosan sejtetni lehet. A fenti sejtés egy már létező trend, emellett azonban természetesen megvan a klasszikus szövegalkotás szándéka is. Annak viszont tudatában kell lenni, hogy aki egyszer így vagy úgy, akarva vagy akaratlan kilépett a világhálóra, az már nem ura saját 552