A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 43. (2004)

Dobrossy István: Miskolc politikai arculatának alakulása az 1920-1939 közötti országgyűlési képviselő-választások tükrében

megoldást keres, tehát nem kultúrpolitikai, még kevésbé „faji" vagy kisebbségi, népcsoportokat érintő problémát igyekszik megoldani. Az 1926-ban felfedezett frankhamisítási botrányt, amelynek a nyilvánosság előtti főszereplője Windischgraetz Lajos herceg, célja pedig a francia gazdaság megrendítése volt, kalandor akciónak minősíti a történetírás. Az előkészítés és megvalósítás érintett kormányzati köröket, s a baloldal az alkalmat a kormány megbuktatására (legalábbis hitelvesztésére) igyekezett felhasználni. Az ötlet szélsőjobboldali német katonatisztektől származott, de a kivitelezést a magyar fajvédők vállalták magukra. A korhangulatra jellemző módon mégis közel két éven át az eset úgy foglalkoztatta a sajtót, mint zsidó újságírók kormányellenes provokációja. Prohászka Ottokár (1858-1927) megyéspüspök, országgyűlési képviselő Székesfehérváron kifejtette, hogy „az egész frankhamisítás kánkántánc, amelyet a zsidó sajtó provokált, a zsidó sajtó, a magyar sorsnak ez a különkiadása... Hangsúlyozom, hogy Magyarországot nem a külellenség, hanem a belső ellenség teszi tönkre... A zsidó sajtó szégyenletes helyzetére nem akarok sok szót fecsérelni, csak megállapítom, hogy szégyen, gyalázat amit ír, amivel Magyarországot nem leplezi, hanem leleplezi."

21 (Csupán megemlítjük, hogy a mai „hivatalos" és oktatott történetírás szerint ebben az akcióban magyar fajvédők vettek részt, s nyilván motiválta őket a franciák iránt érzett nemzeti gyűlölet. A technikai kivitelezésben állami intézmény szakemberei is szerepet vállaltak, s az akció nem volt titok néhány politikus előtt sem. Az angoloknak nem volt érdekük Bethlen megbuktatása, hiszen ők segítették Magyarország pénzügyi stabilizációját.

22 Ez volt az 1924-ben kibocsátott kölcsön, az ún. Speyer-kölcsön, amely megszüntette az inflációt, s eredménye volt az 1927. január 1-től bevezetett új pénznem, a pengő. E valóban kalandornak minősíthető pénzhamisítási botrány sajtóban való közzététele volt a „zsidó provokáció", tehát a magyar sajtó egyenlő volt a zsidó újságírással, mint akik a magyar sajtót uralják.) Az 1925. decemberi nemzetgyűlési ülésen nemcsak fontos kérdés volt a numerus clausus (támadása és védelme), hanem a hozzászólók személyét illetően is a legmagasabb szintű az 1928-as módosításig. Igaz, hogy Bethlen István miniszterelnök nem foglalt állást a kérdésben, de Peyer Károly képviselő az eltörlését sürgette, Klebelsberg Kunó kultuszminiszter pedig éppúgy védelmébe vette, mint Eckhardt Tibor képviselő. (Ekkor még nem Miskolc országgyűlési képviselőjeként.) Vázsonyi Vilmos (18681926) ekkor mondta el utolsó nagy beszédét az ún. zsidókérdésről. A két alkalommal is igazságügyi miniszteri tárcát képviselő, majd választójogügyi miniszteri tisztet is betöltő politikus a Polgári Demokrata Párt vezetője volt, s a következő évben hunyt el. Mint az 1920-as törvény megszületésétől szinte mindenki, ő sem tudott elszakadni attól a „közvélekedés"-től, amely a trianoni tragédiát a zsidóság nyakába kívánta akasztani. Másrészt viszont reagálnia kellett arra is, hogy a trianoni szerződés nemzetiségi és vallási kitételei nem alkalmasak a zsidóság státusának megítélésére. „A trianoni szerződésnek ismeretes pontja azt követeli - mondja Vázsonyi -, hogy nemzetiség és vallás szerint különbséget polgárok között ne tegyenek. Soha a trianoni szerződésnek erre a pontjára hivatkozni nem fog (ti. 0), mert a trianoni szerződés, amely megcsonkította Magyarországot, amely tehát a nemzet gyásza, nem lehet a zsidó vallású magyarok jogainak erőforrása."

23 A nemcsak itthoni, hanem a külföldi zsidóság részéről is elhangzott bírálatokkal szemben a „magyar nemzet tradicionális szabadelvűségére és demokráciájá21 Reggeli Hírlap, 1928. február 2. 22 Gergely J.-Printz P. 1998. 63-79. 23 Vázsonyi V. 1927. II. k. 445. 394