A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 43. (2004)

Dobrossy István: Miskolc politikai arculatának alakulása az 1920-1939 közötti országgyűlési képviselő-választások tükrében

szerződés néhány szakaszába (56., 57. és 59.) ütközik. Érzékelték azt, hogy a törvény a magyar zsidóságot faji és nemzetiségi kisebbségként kezeli, pedig a zsidóság a magyar alkotmány szerint felekezet. (Az 1894. évi XXXI. te. a bevett vallások között először ismerte el a zsidó vallásfelekezetet.) A numerus clausus törvénybe iktatása súlyos sérelmét jelentette az alapvető emberi szabadságjogoknak és állampolgári jogoknak, amelyet mind Bethlen István miniszterelnök (1921-1931), mind pedig Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter (1922-1930) megpróbált „békekísérletekkel" kezelni, ül. oldani. 1922. újévi beszédében Bethlen határozott formában jelentette ki, hogy kívánja a „békekötést" a zsidósággal, s ezért utasította egyik (volt) államtitkárát, hogy „a kormány számára dolgozzon ki emlékiratot, amely a magyar zsidóság sérelmeit és kívánságait tüzetesen megvilágítja". Klebelsberg ugyanakkor arra figyelmeztetett, hogy „tárgyalni kell a zsidósággal, keresni kell egy modus vivendit, mert nem Ázsiában, hanem Európában vagyunk." Az 1922. évi tavaszi országgyűlési képviselő-választások (másrészt a nyugvópontra térni nem akaró közhangulat) kikényszeríttették az első kísérleteket a törvény megbuktatására, ül. eltörlésére. Ekkor már a magyarországi szociáldemokrata párt képviselői is jelen voltak a nemzetgyűlésben, s mivel programjukban szerepelt a numerus clausus eltörlése - bár legnagyobb esélye az előterjesztés leszavazásának volt -, feltételezni lehetett a téma mélyreható elemzésen alapuló vizsgálatát, s a törvény esetleges korrekcióját. A törvény hatálybalépése és a megbuktatására tett kísérlet között (1920-1922) Miskolcon nagy érdeklődést kiváltó sajtóvisszhangja nem volt a numerus claususnak. Bár közéleti emberek, politikusok és az egyházak képviselői is minősítették azt, Miskolc nehezen tudott kilábalni a trianoni traumából. Nemcsak az ipart, az áruszállítást, a kereskedelmet sújtó kapcsolatok szakadtak meg, hanem fogadni kellett a Felvidékről elvándorolni kényszerült, vagy kitelepített - elsősorban értelmiségi - családok tömegét. Az elhelyezés, de főleg az értelmiségiek elhelyezkedése a városban nagyobb probléma volt, mint az ország belsejében. Kassa határon túlra kerülésével Miskolcnak be kellett tölteni a régió igazgatási, pénzügyi, kulturális és más területekre is kiterjedő központi szerepét. Az új feladatokra úgy kellett reagálni, hogy itt élt a térség zsidó lakosságának többsége, a kereskedelem és bankélet meghatározó képviselő csoportjaival. Miskolcnak, mint a felső-magyarországi zsidóság meghatározó településének súlyát az 1920. évi népszámlálási adatok egyértelműen érzékeltetik. A városnak 1920-ban 56 982 fő lakosa volt. 44,3%-uk (25 230 fő) volt katolikus, 26,8%-uk református (15 278) és a 11 300 fős zsidó lakosság az össznépesség 19,8%-át tette ki. A törvényhatósági jogú városok között Miskolc Budapest (23,2%) után a második, megelőzve Győrt (11,8%), Debrecent (9,8%), Baját (9,2%), Pécset (9%), Székesfehérvárt (7,3%) és Szegedet (5,8%). Zsedényi Béla hívja fel a figyelmet arra, hogy az arányszámok valójában mit takarnak. A trianoni Magyarország 470 ezer főnyi zsidóságából több mint 200 ezer fő lakik Budapesten. A városi zsidóság száma 48 996 fő, a többi kisebb településeken vagy falvakban él. A közel 50 000 fős városi zsidóság több mint 1/5-e települt Miskolcra, s ha hozzátesszük, hogy Miskolc szomszéd települései közül (amelyekből 1945. január 1-től létrejön Nagymiskolc) Hejőcsaba lakosságának többsége zsidó, akkor Miskolc „a magyar vidék legerősebben elzsidósodott városa. Megemlítendő e tekintetben még az a körülmény is, hogy a zsidóság legnagyobbrészt a város I. és II. kerületében, tehát belső Bethlen P„ 1925. 116. 390