A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 42. (2003)

Sümegi György: „Egyetlen dimenziónk a jelen” Szalay Lajos és László Gyula levelezéséből (1970–1991)

11. László Gyula Szalay Lajosnak Kecskemét, 1976. I. 15. Szalay Lajosnak a jóbarátnak, a Grünewaldi-Picassoi szintű rajzolónak, aki nekem 3 szép rajzát adta emlékbe, szégyenletesen késve írok, köszönöm meg újesztendei jókívánságait s viszonzom tiszta szívemből hasonlókkal. Kedves Lajos! Isten áldjon meg rajzaidért s adjon áldott Újesztendöt. Mármost miről írjak: amit rajzaiddal kapcsolatban éreztem s tudtam megírtam nyomtatásban, amit barátként tudok mondani az inkább hallgatása szikrázó beszédednek, meleg együttérzéssel való résztvétel életedben s abban amit mondasz. Lajos, írjad már meg, hogy pontosan mit értesz Te az „episztemologián" (ha ugyan pontosan emlékszem kifejezésedre), kerestem a szó értelmét de nem találtam, te pedig úgy érvelsz vele, mintha természetes lenne, hogy én is úgy értem mint te. De maradjunk csak annál, hogy levelem elhúzódásának egy oka éppen az volt, hogy nem tudtam mit írjak. A napokban ötlött fel bennem az, hogy olyan hosszú időn keresztül nem találkoztunk, hogy számadással tartozom neked arról, hogy miként telt el velem az a majd 40 esztendő, ami alatt nem láttuk egymást. Pontosan tudtam mit fogok írni, de most hogy neki kellene kezdenem Kosztolányi Dezső „Boldog, szomorú dal"-a jut eszembe s annak is utolsó két sora: „Itthon vagyok, itt e világban/ s már nem vagyok otthon az égben". Valahogy így van, de hála Istennek az éggel is barátkozom. Noshát kezdjük beszámolómat (örvendenék, ha hasonlóval viszonoznád, szép feladat lenne számodra is). Testem magassága 173 cm. Ami annyit jelent, hogy nem estem az alacsonyak diktátori kategóriájába, nem akartam minden áron megmutatni, hogy „vagyok ám én azért valaki". Egyszer az öreg Fehér Géza mondta,

37 hogy 160 cm-en alul nem adna senki kezébe hatalmat, mert rettenetes következménye lenne (alacsony volt: Dzsingisz, Napóleon, Sztálin, Mussolini, Hitler). De nem is néztem le a világot, mint ahogy a magas emberek valahogyan felülről nézik, a maguk felsőbbrendűségének tudatában a többi embert. Aranyközépút lettem volna? Nem hiszem, hiszen örökké forrongtam belülről, de ez nem irányult senki ellen, csak elégedetlen voltam, hogy nem tudok úgy kiteljesedni, mint ahogyan szerettem volna (persze idővel kiderült, hogy bizony kiteljesedtem, s amit nem értem el, azért maradtam el, mert képességem nem volt elegendő hozzá). Nos, ennyi elég legyen arról, hogy örvendek, hogy termetem már eleve predesztinálta a harmóniát. Anyanyelvünk! Ugy-e boldogok vagyunk, hogy nagy költőink, prédikátoraink érzékeny s mégis tiszta nyelvét beszélhetjük (majdnem azt írtam: férfias), de nem hagyhatjuk ki az emberek felét a nőket, anyánkat, feleségünket, a jelzőből, maradjon tehát „tiszta". De erről ne beszéljünk, mert láttam, hogy milyen nemes büszkeséggel vallod, hogy alkotó fokon beszélsz és írsz anyanyelvünkön. Ugy-e Lajos ez nagy ajándék. Tovább: 10 éves korom után (amikor egyszerre több halálos baj támadott meg: kétoldali tüdőgyulladás, sarlach, tífusz), nem voltam nagy beteg, sebészkés nem vágott eddig belém. Ez is nagy áldás. írom úgy, ahogy jön, ne várj rendszert benne, azonkívül, hogy az egész együtt egyetlen halleluja. Tehát: nem vágytam soha kitüntetésre, előléptetésre, magasabb pozícióba, nem akarok pl. akadémikus lenni, pedig munkásságom messze túlmutat azokon, akik azok. Nem baj. Még a legkisebb magyar kitüntetést sem kaptam, kivéve a Magyar Irodalompártolók 10 000 forintos nagydíját (1944-ben!), és a Régészeti Társulat Römer emlékérmét, a finnektől kaptam egy Oroszlánrendet. Az hiszed érdekel ez? Nem, s ezért hálás vagyok a Teremtőnek. Nem gyűlölködöm, legalább is személyekről igyekszem tartózkodón beszélni, olyanokról, akikről tudom, hogy ott ártanak, ahol tudnak. Csodálkozom rajtuk, nem tudom magamat beleélni az alja emberekbe. Vajon ők tudják, hogy aljasok? Nem vittek el háborúba, nem kellett ölnöm, sem meghalnom, vagy nyomorékká roncsolódnom. Mennyi szerencsétlen embert láttam, szívem szorult el, s szinte kérdeztem: hogy lehet, hogy én nem estem bele ebbe a „szériába". Annyi mindent kellene elsorolnom, ami nem történt meg velem s annyit ami megtörtént, hogy valóban zavarban vagyok. Kellene írnom a családról, arról a harmóniáról, ami Maricával

38 összefűz. Hála Istennek nem nagyravágyó, nem sarkallt rang és kitüntetés után, így van ez jól, mert igen rühellem akik fehér asztal mellett, társasági meghívásokban, bizalmas pusmogásokkal „építik karrierjüket". Nekem ilyen nem volt s nem is lesz. Még szegény Szüleim sem hitték el - nyugodjanak békében -, hogyha valami történt velem, kinevezés vagy könyv megjelenése, hogy én annak nem örvendek, hanem csak tudomásul veszem, mint elkerülhetetlent, de fel nem bolygat. Két gyermekemről is hosszan írhatnék, remekbeszabott két ember! Maricát egyszer majd „felfedezik", olyan miniatúrákat fest, amelyek közelítik a perzsákat, de saját stílusban. Nem meri kiállítani őket, mert ha valaki egy rossz szót is szólna róluk, egész életre elvenné kedvét. Hogy nem lettem festő, hanem régész!? Jó volt-e nem-e, így voltak a dolgok, így alakultak, szintehogy nem volt beleszólásom önmagam életébe sem, talán-talán félénk voltam, talán-talán féltem attól, hogy kenyérharcba kerülök. Nem tudom, de jól van így, ahogy van. (Milyen szépen nekiindultam a magasságommal s most Fehér Géza (1890-1955) nyelvész, történész, régész László Gyuláné (szül. Vidra Mária, 1910—), a Képzőművészeti Főiskolára 1928-33 között járt. 474