A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 42. (2003)

KÖZLEMÉNYEK - Szilágyi Miklós: Személyes vélemény a néprajztudomány helyzetéről készült előterjesztéshez – 1977.

3. Szakmai közérzet, közszellem, tudomány és tömegkommunikáció viszonya a) Az elmúlt évek legnagyobb újdonsága a „tudományközi együttműködés" megélénkülése, s ezzel együtt: a társtudományok és a néprajz közös kutatási témáinak , illetve módszereinek nyílt vitákban való ütköztetése. Ez - természetesen - összefügg azzal, amit korábban már mondottam: a néprajz kutatási területei koncepcionálisan oly módon (is) függetlenülnek egymástól, hogy közben a rokontudományok elmélete és módszerei felé tájékozódnak. A vitakészség ilyen jellegű megnyilvánulása azonban - főleg a folklórkutatásban - már-már a néprajz (mint önálló diszciplína) feladását jelenti. A társadalomtudományoknak valószínűleg nem arra van szükségük, hogy a néprajz saját vizsgálati anyagát „megerőszakolva" igazolja vissza a más vizsgálati anyagra kialakított módszert és elméletet, hanem arra, hogy a speciálisat, a csak néprajzi módszerekkel tanulmányozhatót megmutassa. Mivel sokkal általánosabb a szaktudományi meggyőződés nélküli „visszacsatolás", a feltétel nélküli alkalmazkodás a társadalomtudományok modern elméleteihez és módszereihez, szaktudományunk „derékhada" elbizonytalanodik, s ahelyett, hogy a néprajzi feladatokra koncentrálna, az ilyen módon alkalmazkodók epigonjává szegődik. b) Szólottam már a folklorizmus fogalmával körülírható társadalmi érdeklődésről, s arról is, hogy szaktudományunk, megítélésem szerint, nem érzékelte eléggé pontosan a mai folklorizmus speciális jellemzőit. A folklorizmusnak azonban van egy másik, a tömegkommunikációs fórumokkal egybeszerveződött, s ezért különösen közvéleményt formáló-alakító változata is. Ez sem független ugyan az ifjúság kezdeményezte folklorizmustól, de nem erre (vagy nemcsak erre), hanem az „öregek" hagyományőrzésére hivatkozik. Elismerésre méltó az a „kulturális misszió", amit pl. a TV „pávásai" vállaltak. De többszörös veszéllyel is jár: a) a kutatókat arra kényszeríti (ez a veszély a vidéken élőket fenyegeti elsősorban), hogy az újmódi népszórakoztatás szolgáivá szegődjenek: maguk is álljanak be „vetélkedni", és tartsák életben mesterségesen, a volt parasztokat szakmailag irányítva a „hagyományt"; b) a kultúrpolitika irányítói is tévesen ítélik meg a kulturális állapotokat, ha élőnek láttatjuk azt a paraszti kultúrát, mely csak a közszereplés lehetősége, a megyék közötti rivalizálás kedvéért életre injekciózott; c) mivel a népszórakoztatás az elsőrendű cél, a filmes-tévés szakemberek a maguk „szempontjait" hangoztatva olymértékben „manipulálják" az eléjük kerülő nyersanyagot, hogy az már a paraszti élet tényeinek meghamisításával egyenértékű. S ezt a manipulációt a szakkutatók még akkor sem vétózhatják, ha érdekeltek a műsorban. Röviden: a tömegkommunikációs fórumok népszerűsítette „népművészet" és „hagyományápolás" amennyit segít a szaktudománynak, annyit árt is. Főleg a szakma tekintélyének! c) Eléggé gyakori szaktudományukban is a kiadási nehézségekre való hivatkozás. Hadd hangsúlyozzam tehát: csak a meg nem írt, a mindig ígérgetett tanulmányokra, kötetekre hivatkozhat az a kollega, aki a kiadási nehézségeket emlegeti. A jól megírt tanulmányok (nyilván akadnak ugyan ellenpéldák) általában meg is találják a publikációs fórumokat. Mégsem „problémátlan" a publikációs gyakorlat: a) A meg nem írt, csak ígért monográfiák egy része alighanem azért nem íródik meg, mert az Akadémiai Kiadó - melynek meg kellene jelentetnie a monográfiákat - eléggé szűkkeblűén bánik szaktudományunkkal. Másodlagos kérdés, hogy ez mennyire igaz, hiszen senki sem tartja számon, hány nyomdakész kézirat hever asztalfiókban azért, mert elégtelen a néprajzi 665