A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 42. (2003)

Osgyáni Gábor: Megjegyzések a hagyományos gazdálkodás átalakulásához és fellelhető emlékeihez a Zempléni-hegység belső területén

A Zempléni-hegység benépesedése A Zempléni-hegység az Északi-középhegység legkeletibb tagja. Az országhatáron Szlovákiába átnyúló eperjes-tokaji hegylánc magyarországi szakasza. Közepes magassága 400-500 méter, a legmagasabb pontja az országhatáron emelkedő Nagy-Milic (896 m). Az észak-dél irányban húzódó hegységet nyugatról a Hernád folyó völgye, keletről a Bodrog határolja. Ezek a folyóvölgyek jó összeköttetést teremtettek az Alfölddel és az Északkeleti-Kárpátokkal. Négy önálló néprajzi kistájra osztható, ezek a következők: Hegyalja (Tokaj-Hegyalja), Hegyköz, Hernád-völgy (Meződűllő), és a Zempléni-hegység belső (erdő-) vidéke. A táj első lakói a peremhegységek lejtőire települtek, de később - a népességnövekedés és a természeti erőforrások jobb kiaknázására - a belső kismedencék és a szélesebb patakvölgyek is benépesültek. A Zempléni-hegységet a Kárpát-medence területei közül valószínűleg a legelsők között érintette a népvándorlás. A honfoglaló magyarok elsősorban a hegyaljai tájakat szállták meg, ahol a 9-10. században szláv etnikum élt. A 11-12. században vallon csoportok telepedtek meg (Olaszliszka, Bodrogolaszi). A hegység másik oldalán, a vizsolyi ispánság területére német telepesek (hospesek) érkeztek (Gönc, Telkibánya, Hernádnémeti). A falvak a meg-megismétlődő háborúk - tatárjárás, törökdúlás, vallási küzdelmek, szabadságmozgalmak - hatására elnéptelenedtek. A hiányzó munkaerő pótlására a 17-18. században ruszinokat telepítettek Mogyoróskára, Baskóra és Komlóskára, szlovákokat Hollóházára és a hutatelepülésekre.

3 A szlávok és az első nagy településhullámmal érkező népek - hasonlóan az ország más tájaihoz - integrálódtak, majd az Árpád-kor végére teljesen asszimilálódtak. Az interetnikus kapcsolatok, a különböző kultúrák átadása-átvétele már ebben a korban is pozitívan befolyásolta a tájenergiák hasznosítását, a termelés fejlődését. A tevékenységi formák, mint ismeretes, időben és térben változó jelenségek. A társadalmi termelés alacsonyabb fokán a tevékenységi formák a földrajzi környezet erőforrásainak alapján fejlődtek, és területileg differenciálódtak. Később a geográfiai tényezők mellett a társadalmi-gazdasági faktorok, mint például a humán erőforrások, a táji munkamegosztásból fakadó árucsere és -forgalom alakították a gazdasági életet és településhálózatot. A környezeti feltételekhez való alkalmazkodásban a racionalitás és a gazdasági aktivitás érvényesült. Az alkalmazkodás és ellentétpárja az átformálás, a földrajzi környezet átalakítására irányuló törekvés egyszerre jelenik meg a különböző emberi tevékenységformákban. A környezet-átalakítást a termelés és az életminőség-fejlesztés indukálta, ennek első megnyilvánulása a földművelő népesség kultúrtáj-teremtő munkája volt. A 12-15. században a település- és gazdasági tér a sík és dombsági területeken kívül egyre mélyebbre hatolt a középhegységi területeken is, elsősorban a földművesmunkára alkalmas helyeken, a patakvölgyekben és a kismedencékben. Ebben az időszakban bontakozik ki a gyorsan fellendülő bányaipar (pl. Telkibánya arany-, ezüst-, rézlelőhelyei), amely nemcsak a gazdasági életben és a földrajzi munkamegosztásban jelent új színfoltot, hanem az interregionális gazdasági kapcsolatokban is jelentős tényezővé válik.

4 A kultúrtáj térbeli növekedését és a tevékenységi formák gazdagodását a demográfiai viszonyok kedvező alakulása - betelepítések - is segítette. A bel- és külföldről érkező telepesek a termelési tapasztalataikat, szaktudásukat, adaptálható módszereiket és eszközeiket hozták magukkal. így alakultak ki a helyi nyersanyagbázisra épülő céhes- és 3 FrisnyákS., 1978.81. 4

FrisnyákS., 1995. 16. 530