A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 42. (2003)

Sümegi György: „Egyetlen dimenziónk a jelen” Szalay Lajos és László Gyula levelezéséből (1970–1991)

14. Szalay Lajos László Gyulának 1976. nov. 29. Kedves Gyula! Igazán szégyellem, hogy ilyen sokáig nem feleltem a feleségem által küldött leveledre, de éppen a feleségemtől tudhatod, milyen bénító szörnyűségen mentem át az utóbbi időben - egy kálvinista pap becstelensége miatt. Most már kezdek magamhoz térni. Első dolgom, hogy írjak Neked. Kérdésedre válaszolva: spermaszaporító orvosság nincs. Itt hasonló esetekben az a gyakorlat, hogy valamelyik egyetemi kórházban az asszonyt mesterségesen megtermékenyítik. A testileg, lelkileg egészséges jelentkezőkből a kezelő orvos kiválasztja a megfelelő „donor"-t. Computerek segítségével igyekeznek elérni, hogy a donor és a törvényes apa korra, értelmi és testi adottságokra, sőt még arcra is hasonlítsanak. A donor, az anya és a törvényes apa nem tudnak egymásról. A titkosságot az ilyen szempontból nagyon kemény orvosi etika garantálja. Az én orvosom, aki magyar, úgy hiszi, hogy ezt a műveletet Pesten is meg tudják csinálni. Persze jó, ha Te egyetemi orvos barátaidnál érdeklődsz. A fent leírt módszernek az örökbefogadás fölött az az előnye van, hogy így a gyermek legalább félig a szülőké. Nagyon sajnálom, hogy közvetlenebb módszerről, pláne orvosságról nem írhatok. Az Ómagyar Mária-siralomhoz készült rajzaimról írott lelkesedő és lelkesítő véleményedet nagyon köszönöm. Most hogy a papi förtelem így a földhöz kent, tápászkodásomban jóleső segítség reményt ébresztő elismerésed. Örülök, hogy jókedvű, optimista, teremtő tervekkel teli ifjú vagy. Örülök amerikai utazásod hírének is. Ha Isten segít mindkettőnket, akkor tavasszal sok mindenről megint elbeszélgethetünk. Remélem, hogy, bár csak a betegség szokott ragályos lenni, ezúttal az egészség is ragadni fog és megkapom Tőled elronthatatlan optimizmusodat. Barcsayt sajnálom. Róla megmaradt emlékeim egy tiszta, becsületes ember képét őrzik. Kár, hogy ez a nagy művész és jó ember az öregség miatt zsémbes bácsivá roskadt. Ami az én terveimet illeti: a lappangó zsarátnok alól megint fellobbant egy régóta vajúdó tervem. A szövegnélküli önéletrajz. Képírásnak szánom, ahol a konjugált és deklinált vonal ábrázolás helyett cselekvéssé ragozza magát. Új műfajt és új kategóriát kellene teremtenem. Ez a teremtés persze szörnyű nehéz dolog, bár most egy kicsit biztatóbbnak érzem az állapotomat, mert életemben először akaratot is szándékozom a munkába vinni az eddig csak kizárólagos ihlet mellé. Ebben az önéletrajzban most mindent reszkírozhatok. A garast már letettem, sikertelenség esetén is az eddig csináltak megnyugtathatnak. Minden segítség nélkül, vallási és faji ellenségekkel szemben is megmutattam ki vagyok. Magyarország és Argentína rajzolásán érződik a hatásom, valamiségem mellett valakiségemnek is nyoma van már. Ha még valami többet csinálok, az már saját magam fölé nőtt újabb magam leszek. Tehát neki a munkámnak. Én is ások, magammal ásatok magamban. Rétegeimben elborított magáim fekszenek: mihelyt lehúzom róluk a földet, nyomban talpra állnak és az önmentő emlékezés konfektió ruháiban díszelegnek. Ez lesz e legnehezebb: lefejteni róluk ezeket a hamisított ruhákat és a poros, de igaz régibe visszarázni őket. A szörnyűségekre könnyű lesz visszaemlékezni, még őszintén is, de ahol szégyellni kell magamat, ott a pírba borult bőrömet is másra szeretném ráhúzni. Ez persze már nem grafikai probléma, erkölcstani rajz pedig úgy sincs: tehát fel a fejjel és úgy hazudni a világnak, ahogy magamnak is hazudtam. Az a hazugság őszinte része volt az életemnek, tehát őszinte része kell hogy legyen életrajzomnak is. Igazat mondani most visszamenőleg, az lenne a legnagyobb hazugság. No nesze minden, fogd meg jól. Ez az igazán nehéz, mert a semmit könnyebb lenne megragadni, mint ezt a cseppfolyósán tömény mindent. Az önéletrajzom nem lesz a fúlgyónás ősi őszintesége. Nem. Olyan lesz mint egy modern pszioanalítikus hanyatt fekvés. A valló és a vallató egyformán kancsalul fog belebámulni a ragacsosan teli űrbe. Eleinte olyannak szántam az önéletrajzomat, mint Don Quijote utolsó percei. Egy mosolygó felismerése annak, hogy a lovag úr viszonya az igazsághoz hazug volt és ebben a felismerésben a lovag úr egy perc alatt megbocsátja magának évtizedek rózsaszínű hazugságát. De most rájöttem, hogy mi nem spanyolok vagyunk, hanem magyarok. Mi nem bocsátjuk meg a hazugságainkat, nem, mi tovább hazudunk és hazudva megyünk át a másvilágra, hogy inkább a megérdemelt pokolba jussunk, mint a meg nem érdemelt mennyországba. Hogy legalább egy dolgunk sikerüljön tökéletesen: a sikertelenség. Hogy reménytelenségünk vakondsötét bársonyát be ne szennyezze egy makulányi fehér reménység se. No eleget voltam odalent: ideje hogy felzuhanjak ebből a sötét költészetből a kibírhatóbb valóságba és folytassam az életet és annak az életét, a munkát. Vonalassá válok, hogy hü is legyek valamihez és rajzolok. Dudafújott rajzokat rajzolok, mert éppen pokoljárásból tértem vissza és magamhoz. Üde balzsamként hat leveledben a Tóth Árpád idézet. Pedig ő is emlékezik. De ö költő és fájdalmára gyöngyöt sír, amin legalább a szem gyönyörködve elidőzik. Figyelemmel olvasom a régi mesterek munkáin érzett csalódásodat. Nem tudom, hogy igazad van-e, vagy csak elvesztettünk valamit. A csodálkozni tudást. Heidegger írja egy helyen: „Szívesen beszélek a metafizikáról bármikor, de csak olyan közönség előtt, amelyik a metafizikára fel van gerjedve." Vagy: a legtöbb nő örömmel veszi a legérzékibb szavakat is, ha éppen izgul, de rögtön pofonnal reagál, ha hidegségében akarod 480