A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 42. (2003)

Pirint Andrea: Főúri ősgalériák emlékei a Herman Ottó Múzeum képzőművészeti gyűjteményében

ahogy azt a főúri férfiképmások egész sorozata példázza. Portrénk mégis rendhagyó, tekintve, hogy az ábrázolt hölgy. A női portrékon látható hímzett-csipkézett, fídresfodros finom viseletet Zichy Kata vadászöltözékre cseréli fel, kezével - melyben az úri hölgyek keszkenőt, kesztyűt, rózsát, szelencét, rózsafüzért, legyezőt; egyszóval valami nőies tárgyat tartanak - ő vadászpuskát támaszt. A férfiarcképeken bevett szokást követő - a női képmásokon szinte példa nélküli - csípőre tett kéztartásával, öltözékével és fegyverével Zichy Kata roppant férfias jelenség. Ilyenformán történő megjelenítését minden bizonnyal a grófné személyisége ösztönözte. Ún. „beszélő tárgy" lehet a puska, kedvelt időtöltései közé tartozhatott a vadászat, de minthogy jelen pillanatban nincsenek értesüléseink az ábrázolt egyéniségéről, mindennemű következtetés csak megalapozatlan találgatás lehet. Képünkön Zichy Kata nem enteriőrben áll, amelynek ablakkal megnyitott fala engedi be a természetet. A portré „kivonul" a tájba, s már félrehúzott függöny sem omlik alá elválasztva az elő- és hátteret, mint ahogy azt még például Batthyány Károly 1750 körüli portréján látjuk.

32 Az ábrázolt mellett álló emelvény azonban továbbra is kompozicionális elem marad. Bár a természeti közegben teljesen indokolatlanul szerepel a drapériával letakart „könyöklő", a festménynek a hagyományok által iskolázott ismeretlen mestere számára valószínűleg elképzelhetetlen volt a „támaszték" nélkül álló egészalakos figura. A könyöklőről lefutó virágfolyondár a portré legnőiesebb eleme. A grófné mögött kibontakozó természeti szépség nem rejt magában az ábrázolt személyére utaló motívumot. Sem életkép, sem épület nem zavarja meg a távoli hegyek felé tartó fák szabad vonulását. Az erdős-hegyes háttér feltételezhetően nem kitalált séma, hanem valós vidéket topografikusan leíró tájportré. Domborzata alapján festményünk háttere a nógrádi tájat, a Balassák ősi birodalmát éppúgy karakterizálhatja, mint a gömöri térséget, Balassa Pál Zichy Kata halála utáni főispánságának színhelyét. Az önmagáért való táj térnyerése a portréfestészetben bekövetkező szemléletváltást, s ezzel párhuzamosan a hazai tájfestészet kibontakozását jelzi. A magyarországi arc kép festészetnek a 18. század második felében, de még inkább a század vége felé alakult ki szorosabb kapcsolata a tájjal. Zichy Katalin képmása minden bizonnyal már az ábrázolt halála, vagyis 1729 után, de még a 18. század folyamán, korábbi olajfestményt vagy miniatűr előképet követve készült. Ismeretlen mestere a hagyományok hatása alatt működő magyarországi festő lehetett, akinek munkáján az újszerű vonások ellenére is bizonyos sematizmus érvényesül. Női képmásunk annak a folyamatnak az elején áll, amelynek során ember és táj kapcsolata mind bensőségesebbé, kötetlenebbé válik, s az ábrázolt méltóságteljes „rang-láttatása" helyett mindinkább a modell személyiségjegyei kerülnek előtérbe. Balassa Ferenc és Zichy Katalin arcképei figyelemreméltó emlékei a hazai arcképfestészetnek. Miközben mindkét portré szoros szálakkal kötődik a hagyományokhoz, egyúttal újszerűséggel is jelentkezik. A férfiképmás a szellemi tevékenységet a hazai portréfestészetben igen korán és büszkén reprezentáló attitűdjével, a női portré a természeti környezet megnövekedett hangsúlyával az elkövetkezendő idők haladó törekvései előtt egyengeti az utat. „Minden jobb embernek festetni kellene magát, hogy ha kikapja közzülünk a halál, bírhassuk képeiket" - írja a portréfestészet nagy mecénása, Kazinczy Ferenc akkor, amikor már a magyar képzőművészetben is érezhetővé kezd válni a felvilágosodás fuvallata. A portré azóta sokféle eszközzel élhet; leírhat, reprezentálhat, karikírozhat, esz'" MNM Magyar Történelmi Képcsarnok (Ltsz.: MTKcs 559.) 406