A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 42. (2003)

Gyulai Éva: „Virgina és veresgyörgy” A szendrői Alsóvár és majorság 1697. és 1716. évi inventáriuma

műre a pohárnok és a tálnok felügyelt, az előbbi az italos, az utóbbi az ételhez való edényeket őrizte és gondozta. A bútorzat nem túl gazdag és díszes, de több feltűnő darabot is tartalmaz, így a „spanis(i) bont" (= Spanische Wand) nevű spanyolfalat, csengettyűs éjjeliszekrényeket, forgatható gyermekszéket, „szuperlátos" vagyis baldachinos bölcsőt, de az 1698-as összeírás imazsámolyt is említ, amelyet feltehetően a házioltár előtt használt a katolikus főúri család {oltár előtt való imádkozó szék). Az 1716. évi II. sz. összeírás remekül kiegészíti az előbbit, hiszen nem az ingóságokra, hanem az Alsóvár épületeire koncentrál. A leírás talán az egyetlen, amely plasztikusan, helyiségről helyiségre járva mutatja be a középkori Bebek-vár fontosabb objektumait, a felvonóhidat, istállókat, bástyákat, konyhát, sütőházat, palotát, a katonák és őrség helyét, igaz, már jórészt elpusztult állapotukban. Talán azt a pillanatot rögzíti, amikor végképp kiköltöztek az Alsóvár termeiből, hiszen a berendezés igen szegényes, bár az ebédlőben még áll az óriási asztal a 16 székkel, egy-egy bútorremek (aranyozott spanyolfal, cirádás almárium, fegyvertartó fogas) is árválkodik még a szobákban, talán éppen elszállításra várva, a falakon is lóg még egy pár metszet, ki tudja, vajon nem éppen azoknak a téziseknek a lapjai, amelyekkel a Csákyak vagy alumnusaik vizsgáztak a jezsuiták egyetemein. Feltűnő, hogy a szobákban mindenhol zöld színűek a cserépkályhák, melyeket kívülről fűtöttek {kemencefűtő hely), s talán az épület szerkezetéről is elárul valamit, hogy az árnyékszékek minden emeleten a kályhák mellett voltak beépítve, ez esetleg két egymás melletti központi kürtőt feltételez. Ezeket a fontos helyiségeket a korabeli szemérem miatt különleges neveken is illették {priváta, Pilátus konyhája) ahová pedig nem építettek ilyet, ott a hordozható változatát használták {szükségre való faszék). A két inventárium kiadásánál figyelembe vettük az újkori szövegek gondozásának egyre többek által követett formáját, vagyis a betűhű közreadás helyett az értelmezést, a mai helyesíráshoz való közelítést választottuk. Az egybeírandó szavak („bé gyűvén" = bégyüvén) egy részénél és a központozásnál feltétlenül így jártunk el, bár feltűnő, hogy a vesszőket és pontokat mennyire a mai szabályokhoz hasonlóan alkalmazták. Betűhűséghez csak az idegen szavaknál és a különleges tárgyakat jelölő kifejezéseknél maradtunk meg („clavicordium", „Theses kép"). A ma használt írásmódra ott tértünk át, ahol vélhetően a mai íráskép is ugyanazt a hangot és hosszúságot fejezi ki, mint a forrásban szereplő. Az igéknél a „tty"-t „tj"-re, a „lly"-t „lj"-re változtattuk a mai szabályzat szerint („lakattya" = lakatja), „zs"-t írtunk ott, ahol az eredetiben ezt a hangot jelölték ugyan, de „s"-sel jegyezték (pl. „sindely" = zsindely). A „tz"-t „c"-re változtattuk, a „cz"-t hasonlóan, „th/gh" helyett „t/g"-t közlünk. A magánhangzók írásánál általában a mai ejtésmódot részesítettük előnyben (pl. kőből = köböl, patkó = patkó), az „eö/eő" helyett mindig „ö/ő"-t írtunk át. A hosszú és rövid mássalhangzókat azonban meghagytuk (pl. „töb", ,job") hiszen a hibás írás, illetve az ejtés szerinti - sokszor tájnyelvet közvetítő - lejegyzés árulkodó és jellemző a korabeli szó- és írásbeliségre. Meghagytuk a „dgy"-t is (pl. „edgyüt"), mert ez feltehetően a gy hosszabb, illetve a „dgy"-hez hasonló ejtését festi. 267