A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 41. (2002)

HOFFMANN Tamás: Mit írnak a néprajzosok a történelmi korszakokról?

A Mediterráneumban kialakult gazdasági rendszernek legfőbb motiváló tényezője a nyersanyaghiány volt kezdettől fogva, amelyet ki akartak tölteni, tehát végül is a hiánygazdaság valamennyi következménye - a tengeri kereskedelem és a városhálózat révén az antikvitás óta - ellenébe fordult. Az antikvitás iparának látványos technológiai fellendülése ennek volt köszönhető, hiszen a mediterrán emberek nem is annyira az agrártermékek hiányát szenvedték el (bár a városi népesség ellátása érdekében majd háromezer éve behozatalra szorultak), hanem az ipari nyersanyagokét, illetve a kézműipari készítményekét. A kereskedelem azonban eltüntette a hiányokat. A csere döntő hozzájárulás volt a javak egyenletes területi elosztásához. A mediterrán gazdaság tehát eredménnyé változtatta mindazt, amit az emberek eredetileg ínségként éltek meg. Minthogy azonban a parasztok nem kapcsolódtak be a cserefolyamatokba, a kereskedelem nem csatolhatta vissza a tanyasi népség háztartásaiba az ipar teljesítményeit. A majorok azonban (a városok mellett) élvezték a helyzetből adódó hasznos következményeket. A földbirtokos arisztokrácia városi eredetű volt, ennek következtében (a vidék látta el a várost!) csak a majorokban ösztönözte a mezőgazdasági árutermelést a mediterrán gazdaság. Mindamellett az antik gazdaság végeredményben még képtelen volt arra, hogy piacgazdaságot alakítson ki, noha cserefolyamatok határozták meg gazdaságát. Ennek messzemenő következményei mindmáig érvényesülnek az agrárnépesség életkörülményeiben. Bár a városi gazdaság sohasem működött egyenletesen, tulajdonképpen pulzált a történelemben, de (a kis visszaesések ellenére) színvonala lassan és folyamatosan emelkedett, ráadásul tágult mozgástere is. Miután a város az ókorban a majorokban előállított termékek piaca lett, cserébe a villa rustica lakói megkapták a város fogyasztói kultúráját. Mindenekelőtt az építészeten és az infrastruktúrán látszanak meg a városi hatások. A gyarmattartó antik birodalomban a városi befolyás még a távoli tájakon is érvényesült, ott is nyomot hagyott az építkezéseken az urbanizáció, ahol - a közigazgatás központjaiban, a városokban és a római arisztokrácia majorgazdaságaiban - egészen más ökológiai feltételek között működött a hatalom gazdasága. Az Alpoktól északra élő kiváltságosok (legalábbis a társadalmi piramis csúcsán állók) adaptálták a mediterrán város fogyasztói kultúráját. A parasztok életkörülményei azonban alig változtak a dél-európai eredetű ipari beruházások hatására. A majorokban jobbára csak a hátrányos helyzetűek éltek. Azonban voltak (és ma is vannak) városba származott rokonaik az isten háta mögötti pusztákon vagy a tanyákon maradottaknak, akik, ha a cselédek vagy a parasztok kilátástalannak látták helyzetüket és a városba költöztek családostól, atyafiaik befogadták őket. A baj az volt, hogy nem minden áttelepült tudott asszimilálódni. A városi hatóságok a középkor óta ezért időnként visszatelepítették őket a város pezsgő közegéből az unalmas vidékre. A számkivetetteknek továbbra is nélkülözniük kellett a civilizáció fogyasztási kultúrájának szolgáltatásait. A kényszerintézkedések szenvedő alanyai mégis sok mindent megőriztek - fogyasztási kultúrájukban - mindabból, amihez hozzászoktak már a városban. Például sokan emeletes házakat építettek a 13. század óta, amelyben a földszinten tartózkodtak nappal, éjjel pedig az emeleten kiképzett hálókamrákban aludtak. Aki nem telepedett át a városba, s onnan ismét a vidékre, továbbra is földszintes házban lakott. A földet túró paraszt háza - a romokból ítélve - téglalap alaprajzú volt, két szélén egy-egy helyiség között (a bejárati ajtó mögötti előtér folytatásaként) építettek egy kis helyiséget, a hálókamrát, a két szélső közül az egyiket konyhaként használták, a másikat gazdasági rendeltetésűnek szánták, szerszámokat, élelmiszereket tároltak bennük, tulajdonképpen kamraként használták, esetleg itt rendezték be az istállójukat. Az 274